sci-fi

Ne Engedj El! (Never Let Me Go)

A-fraid — Tue, 28 Jan 2014 16:24:10 +0000

Nem túlzás azt mondani, hogy 2010 legjobb filmje volt.
Kazuo Ishiguro nagysikerű regényéből földrengésszerű filmet rendeztek.
Ugyan science-fictionnek kategorizálják, de ez a jellege nem domborodik annyira ki. Ez egy anti-utópia, ami megrázó és kemény történettel bír.
Gyermekként szeretjük azt gondolni, hogy az élet előttünk áll, bármit megtehetünk, akárki lehet belőlünk. Filmünk főszereplői viszont teljesen tisztában vannak sorsukkal, amit előre elterveztek számunkra és lehetőségük sincsen a változtatásra. Életük nem a saját kezükben van, és a legszörnyűbb az alkotásban az, hogy ezt teljes belenyugvással kezelik.
Mark Romanek elsöprő erejűt rendezett.

„Kiss me and never let me go.”

Tudományos fantasztikum a sztori, ez tény, de ahogy az gyakori tévhit, ez nem jelenti azt, hogy a jövőben is játszódik. Ez egy olyan világ, ahol az 50-es években komoly orvosi áttörés történt, aminek köszönhetően az emberiség átlagéletkora meghaladta a 100 évet. Ez úgy vált lehetségessé, hogy az emberek beteg, vagy öregedő szerveit újakra és egészségesekre cserélik.
Ez viszont csak donorok segítségével érhető el.
A történetben három ilyen donor rövid és szomorú életét követhetjük nyomon.

Ezeket a donornak szánt lényeket – azért lényeket, mert nem kezelik őket emberként és a film sem mondja ki konkrétan mik is ők – azért hozták létre, hogy a közeli jövőben másoknak adhassák a szerveiket.
Kora gyermekkoruktól kezdve elszigeteltségben nevelkedtek, odafigyelve az egészségi állapotukra, testi épségükre, hiszen létezésüknek egyetlen célja, hogy pótszervekkel láthassák el a társadalmat.
Olvastam valahol, hogy nem értették miért viselték belenyugvással a sorsukat ezek az emberek.
Ha valakit fiatalkorától kezdve arra nevelnek, hogy az élete mások életét menti majd meg, hogy számára nincsen más lehetőség, hogy amit tesz az jó, hiszen másokon segít, az nem kérdőjelezi meg ennek helyességét. Ez egy borzasztóan egyszerű és szörnyű magyarázat.
Kazuo és a filmes adaptáció is elborzasztó dolgokat ábrázol, mélyen megrendítő dolgokat.

Főszereplőnk Katty H., (még rendes nevet sem kapnak) a történetüket ő meséli el, miközben visszaemlékezik, mialatt Tommy-t éppen előkészítik az Adományozásra. Őt Carey Mulligan alakítja, elképesztő átütő erővel. De ez mind a három főszereplőre igaz. Mind Andrew Garfieldra,
– ő Tommy karakterét formálja meg - mind Keira Knightley-ra, aki a harmadik szereplő, Ruth szerepét vállalta.
Ők hárman egy iskolában nevelődtek és ifjú éveik jó részét együtt töltötték, köztük szerelmek szövődtek, aminek egy szerelmi háromszög lett az eredménye.
Minden szempontból olyanok, mint az emberek. Megkérdőjeleznek dolgokat, az oly sokszor emlegetett Galéria szerepét, kikről mintázhatták őket, de e mögött csupán kíváncsiság van és nem a lázadás csírája.
Vagy ott van Kathy időnként beúszó narrálása, ami tovább mélyíti a képekben tálalt mondanivalót, vagy Tommy megrendítő kifakadása a film végén. A szereplők nehezen fogadják el a számukra kijelölt utat, de végül elfogadják, mert tudják, nincs más lehetőségük.
Összességében a legelszomorítóbb dolog a produkcióban az, hogy mennyire beletörődnek a sorsukba, ami nem azt jelenti, hogy nem próbálkoznak rövidke életük meghosszabbításával, (hiszen többségük a harmincat sem éli meg) de azt is tudják, hogy nincs mese, előbb vagy utóbb mind a boncasztalra kerülnek.
Igen, szándékosan mondtam boncasztalt…

Már ifjúkoruk is keserűséggel teli, és a sorsuk árnyéka mindannyiukat mélabússá, elgondolkodóvá teszi.
Aztán elvállnak útjaik. Kathy gondozó lesz, aki a donoroknak segít elviselni az Adományozással járó megterhelést, ennek köszönhetően kitolódik az Első Adományozásának időpontja.
Az élet azonban úgy alakul, hogy a három fiatalember útja újra keresztezi egymást és Kathy végigkíséri barátait egészen útjuk végéig. Tommy-val ismét megtalálják be nem teljesedett szerelmüket.
De mégis milyen megrontott szerelem ez, ha tudják, mennyi ideig maradhatnak együtt?
Talán jobb is, ha az ember mélyebben nem gondol bele ennek szörnyűségébe, mert komolyan felsértheti magát.

Elképesztően erőteljes ez a film, remek az alapötlet és erre egy oly irgalom nélküli drámát építettek fel, hogy az embernek még a lélegzete is eláll.
A történet borzalmas dolgokat mutat be, mindezt szinte könnyedén teszi, de ezzel fejezi ki a szörnyűségek valódi mivoltát.
Iszonyú látni, hogy élő és érző lényeket nevelnek arra, hogy olyan sorsot fogadjanak el, ami előre meghatározott és az emberiség legnagyobb félelmével végződik. A halállal.
Áldozathozataluk néma, néha még az öröm aranyával is sikerül befuttatniuk csekély, ám annál tartalmasabb létüket. Egy olyan életet, amiben nem ismert a kegyelem. Bár mondják, hogy:
„A remény hal meg utoljára.” – de az ő esetükben a remény eleve halvaszületett.
Iszonyatos, hogy mennyire eszközként kezelik őket, ahogy azt a film be is mutatja a műtétek is rutinszerűen zajlanak és ezek az emberek, akiket gyerekkoruktól ismerünk, úgy fekszenek ott, mint egy rongybaba.
Az emberek sem tudják, hogy kezeljék őket, miként viszonyuljanak hozzájuk.
Többségük valóban eszközként tekint rájuk, nem tudják mik is ők, ahogy azt a film legvégén olyan kegyetlenül be is mutatják a nézőknek, amikor a Galéria reményében kapaszkodva ellátogatnak a Madame-hoz, hogy Halasztást kérjenek, hogy szerelmükkel együtt tölthessenek még egy kis időt.
Ez az alkotás kegyetlen. Durva darab, ami mélyen felsértheti az embert, amilyen iszonyatosan zökkenőmentes a rendszer, amiben ezeknek az embereknek kell élniük, olyan hatékonyan mutatja be minden szörnyűségét. Ez az a film, amit csak saját felelősségre tudok ajánlani bárkinek is.
Igénybe veszi az embert, nem sok mozi képes elérni hasonló hatást, nem csak nálam, de azt hiszem másoknál is. Ez még egyszer klasszikus darab lesz.

Hasonló tartalmak:

Riddick

A-fraid — Mon, 04 Nov 2013 16:00:30 +0000

A szavazatok alapján ez a film nyert, így hát, itt van az összefoglaló véleményem az idei év egyik nagy blockbusteréről, mely újabb fejezettel gazdagította a Riddick történetet, ami nagyrészt a legelsőt idézte.
Hogy ez baj, vagy sem, arról lentebb értekezem...

Tovább...

Riddick figurája – melyet Jim Wheat alkotott meg – újra a vászonra került és mivel elválaszthatatlan Vin Dieseltől, így ismét a színész formálta meg. Ráadásul igen jól.
Diesel nem valami jó színész, de ennek a magányos, cinikus figurának kitűnően a bőrébe tud bújni. Neki való a szerep, ez kétségtelen.

A sztori maga a Sötétség krónikája után következik és eléggé mezítlábas, lévén iszonyatosan egyszerű.
Nem mutat fel valami sokat és az volt az érzésem (nem csak hangulatban) visszatértek a Pitch black sablonjához. Számomra kísértetiesen hasonló volt az alapvetés. Valamelyest a Bolygó neve halál is felidéződött bennem. Halványan.

Riddick-et átverik és egy kietlen, szélcserzett, sivatagi világon hagyják elpusztulni. Főhősünk a film elején pusztán túlélni igyekszik az ellenséges és kietlen bolygón, aminek minden egyes élőlénye a vérét akarja. Eközben erőteljesen narrál, mely során elmeséli a rövid előzményeket, megszidja magát, amiért elpuhult, és értekezik az életről is. Ez a „filozofikus” merengés azonban meg-meg van szakítva elkeseredett harcokkal a bolygó élővilágával és szenvedéssel, ami egész konkrétan azt jelenti, hogy Riddick a film első tíz percében csak különböző lényekkel birkózik. Igyekszik erőt gyűjteni a túléléshez, célja a menekülés a planétáról és erre alkalma is nyílik, hiszen talál egy elhagyatott állomást, melyről vészjelzést indít útjára.
Erre két csoport is reagál. Az egyik egy mindenre elszánt fejvadász csapat, a másik pedig egy különítmény, melyet Riddick egyik régi ismerőse vezet. Egy alak a múltjából, ami miatt a sztori nem egyszerűen arról szól, hogy főhősünk mindenkit megöl, megvezet, vagy átver, hogy egy hajóhoz jusson.
A két csoport közti feszültséget tovább növeli Riddick személye is, aki igyekszik a maga javára fordítani a helyzetet, ám ez koránt sem egyszerű. S ha ez nem lenne elég, akkor még az idő is szorítja az egyre csökkenő lélekszámú bandát, hiszen egy vészjósló vihar is közelít, mely a mozi fináléjára ki is tör, mi több nagyban megnehezíti a menekülést is.

A film elég minimális, már ami az eseményeket és a hangulatot illeti, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez egy blockbuster.
Popcorn mozihoz képest elég szerényen adták elő, bár meg kell hagyni, hogy a visszatérés a Pitch black stílhez jót tett a végeredménynek, mert azt hiszem valahogy így kell működnie egy ilyen filmnek.
A Sötétség krónikáját ugyan nem láttam, de a harmadik felvonás hűen követi a kiváló első részt.
Jó kis film lett a Riddick, amit viszont kétszer nem biztos, hogy megnéznék.
Elég keményre sikerült, bár azt hiszem, lehetett volna még tovább élezni, de nem szabad mindig csak elégedetlenkedni. A film a maga szintjén igenis érdemi darab.
Egy a jól sikerült popcornok közül, melyekből azért nem szokott túl sok a mozikba kerülni.
Talán jobban is hozzá lehetne nyúlni Riddick figurájához, de azért ez sem lett egy rossz merítés.

Hasonló tartalmak:

Farkas (The Wolverine)

berkg — Fri, 23 Aug 2013 11:34:58 +0000

A Marvel ismét nagyot alkotott és mozivászonra dobta a Farkas című filmet, így újabb szuperprodukcióval bővült az X-Men sorozat. Főhősünk kívülállóként csöppen bele egy számára idegen világba, kultúrába, ahol nem csak az ellenséggel kell megküzdenie, hanem a saját démonaival is.

http://www.youtube.com/watch?v=ohVHaszT224

Tovább...

rendező: James Mangold
író: Chris Claremont, Frank Miller
forgatókönyvíró: Mark Bomback, Christopher McQuarrie
zeneszerző: Marco Beltrami
producer: Hugh Jackman, John Palermo, Hutch Parker, Lauren Shuler Donner
szereplők:
Hugh Jackman (Logan / Farkas)
Brian Tee (Noburo Mori)
Will Yun Lee (Kenuichio Harada / Silver Samurai)
Hiroyuki Sanada (Shingen Yashida)
Svetlana Khodchenkova (Viper)
Rila Fukushima (Yukio)
Tao Okamoto (Mariko Yashida)

A film visszamutat az X-Men ellenállás vége c. részhez, ahol Logan elveszíti szerelmét, Jeant. Saját kezűleg kellett megölnie az imádott nőt, aki nem tudta irányítani a saját erejét. Logan ettől összeroppant.

Az új részben társaitól távol, a külvilágtól elzárkózva él, és lelki vívódásainak lehetünk szem és fültanúi. Az alkotók ezt is jól adagolták, kaptunk egy kis lelkizést, de pont csak annyit, ami nem tette unalmassá és vontatottá a filmet. Jeane álomképekben többször felbukkan, az alkotók ezzel kívánták fűszerezni a filmet és Logan életét. A főszerepet viszont Logan állati énje kapta, aki igazi Farkasként harapta át az ellenség torkát.

Logan régi barátja haldoklik, és halála előtt szeretne törleszteni hősünknek, hiszen fiatal korában a II. világháborúban megmentette az életét. Logan ezért Japánba utazik, hogy találkozzon Mr. Yashidával, akinek sikerült egy hatalmas és nagyon jövedelmező vállalatot felépíteni. Az idős barátja hálája jeléül felajánl neki egy lehetőséget, ami gyökeresen megváltoztatná Logan életét. Mr. Yashida pár nap múlva meghal és mindent unokájára Marikora hagy. A hatalmas birodalomra azonban többeknek fáj a foga. Innentől kezdetét veszi a kaland, és részesei lehetünk egy akciódús, lebilincselő eseménysorozatnak, ami szépen felépítve, kerek egésszé formálódva kényezteti az érzékeinket. Egy újabb remek X-Men filmmel gazdagodik az, aki beül a mozi kényelmes fotelébe.

Felbukkannak jakuzzák, barátok segítő és ártó szándékkal, bájos és kevésbé bájos szereplők és a méregkeverés mestere, Vipera is.

Fellobbanó szerelem, árulás, meglepő fordulatok, cseppnyi humor, leheletnyi dráma, elképesztő akciójelenetek, sok eredeti és kevésbé eredeti ötlet jellemzi az új X-Men alkotást.

A táj és a látványvilág lenyűgöző, persze a látvány és az akció is csak akkor köti le a nézőt, ha a színészek meggyőzően alakítanak, a sztori jól meg van írva, ill. a rendező elég tökös. Eddig mindegyik kipipálva. A modern, keleties zene is remek választás volt, jól illeszkedett az egyes jelenetekhez. Amit viszont hiányoltam az az állatias brutalitás, a fröcsögő véres jelenetek. Persze érthető és megbocsájtható, hiszen tekintettel kell lenni a fiatalabb korosztályra is. A rendező azonban megígérte, hogy DVD és Blu-Ray formában megjelenő filmben nem lesz finomkodás, kb. 15 perces extrával egészítik ki az új X-Men produkciót.

Külön említést kell tennem a Farkast (Rozsomákot) megszemélyesítő Hugh Jackman-ről, aki mostanra tökéletesen egybeforrt a szerepéve, még azt is megkockáztatom, hogy most nyújtotta élete legjobb alakítását. Hát igen, az X-Men filmek nélkülözhetetlen szereplőjévé vált ez a markáns arcú, vaskarmú szépfiú.

A stáblista utáni képsor meglepő. Számtalan kérdés merült fel bennem a látottak után, és természetesen nagyon várom az újabb részt.

Összefoglalva egy remek filmet láthattunk, itt-ott kisebb szépséghibákkal, de a végeredmény pozitív, az X-Men filmekhez méltó folytatást láthattunk.

Nagyon szeretem az X-Men filmeket, bár a cikk megírása közben próbáltam elfogulatlan lenni. Hogy sikerült-e? Azt döntsétek el ti.

Érdekességek:
Hugh Jackmennek nem csak színészi képességeit csillogtatta meg, hanem kitartásáról és fáradhatatlanságáról is tanúbizonyságot tett. A rendszeres kemény edzésekhez az erőnléte is szükség volt a The Wolverine film forgatása közben. Napi 6000 kalória bevitelére volt szüksége ahhoz, hogy a teste tökéletes legyen és a forgatás megpróbáltatásain is helytálljon.
A nagy izomtömeg megszerzése mellett a másik megoldandó probléma Hugh Jackman magassága volt. Hiszen ő 188 cm, amíg Farkas (Rozsomák) a képregényben mindössze 160 cm. Ezt a forgatáson speciális kameraállásokkal korrigálták, így Jackman valamivel kisebbnek tűnik a felvételeken.

Farkas még mindig elveszett lélek, aki célt keres. Ezt a filmben érdekesen fogalmazzák meg, Roninnak nevezik.
A ronin tanító vagy úr nélküli szamuráj harcosok megnevezése a feudális (1185-1868 közötti időszak) Japánban. A kifejezés szó szerint „elsodrott embert” jelent, utalva arra, hogy a kitaszított szamurájt elsodorták az élet hullámai. A kifejezés maga korábbról a Nara-, illetve a Heian-korból származik.

Hasonló tartalmak:

Les Revenants (They Came Back) [2004]

A-fraid — Wed, 17 Jul 2013 14:45:33 +0000

Az azonos című sorozat kritikájában már említettem, hogy óvakodok a francia remekektől. Na, ez a film a tökéletes példa rá, hogy miért!
Mindaz, ami a szériában jó volt, az ebből hiányzik és azt a keveset is, ami jó irányba vinné az alkotást, nem sikerült megfelelő mélységben, érthetően kifejezésre juttatni. Amitől az ember számára a filmről annyi marad meg, hogy:
A holtak visszatértek és fel-alá grasszálnak a városban.

Tovább...

Nos, a film nem tud sokat felmutatni és ezt a keveset is elég unalmasan prezentálja. Az ebből készített sorozat nagyságrendekkel élvezhetőbb munka. Gyakorlatilag mindössze két dolog közös a bennük:
Az egyik, hogy a holtak feltámadnak, a másik pedig Frédéric Pierrot.
A színész nem ugyanazt a karaktert alakítja, ahogy a két történet sem fedi egymást, csupán nagyvonalakban.

Egy francia városban egyszer csak régen meghalt emberek tűnnek fel. Élőhalottként viselkednek, – de nem zombik – idejük javarészét sétálgatással és vegetálással töltik, bár szellemi képességeiknek teljes birtokában vannak. A hirtelen megnövekedett népesség problémáját a városvezetés igyekszik megoldani. Feltérképezik a helyzetet, számba veszik a visszatérteket. Kik ők és kikhez tartoznak, mit lehet velük kezdeni. Vizsgálják a miérteket is, – a sorozattal ellentétben – hogy miért tértek vissza és hogy miért éppen ők. Megy a találgatás, de semmi érdemlegesre nem jutunk.
Igyekeznek a visszaintegrálásukkal, a társadalomba, családba való visszaillesztésükkel, de a feltámadott emberek furán viselkednek. Mint akik még mindig holtak lennének, akik egy másik világban élnek.
Főleg bolyongással töltik az időt, melyről kiderül, hogy meghatározott útvonalakon teszik, leginkább este.
Majd észrevehetően szerveződni is elkezdenek, ami megijeszti az „élőket”.
Állapotuk ellenére elég energikusak, még ha tompán is viselkednek.

A film leginkább a társadalmi kérdésekkel és a családi drámákkal foglalkozik, de ezt elég érdektelenül, hatástalanul teszi. A misztikusabb vonalat nagymértékben elhanyagolták. Valószínűleg azért, mert azokra a lelki rezonanciákra kívántak nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy milyen hatással lehet egy szerettünk visszatérése. Ám ez elég felületesre és unalmasra sikerült.
Hamar megvilágosodunk, hogy a visszatértek nem ugyanazok az emberek, nem ugyanúgy reagálnak és a végére az is megvilágosodik, hogy mindez nem számít, mert a befejezéssel jól arcul csapják a nézőt.
Oly módon, hogy meg kell kérdeznünk, hogy ennek az egésznek mi értelme volt?
Hacsak az nem, hogy végignézzünk egy érdekesen induló sztorit, amit aztán sikerült unalmassá és érdektelenné alacsonyítani, hogy hasonlóan csalódást keltő véggel le is zárjuk.
A kihagyott ziccerek száma számtalan, az egyébként különös történetből fokozatosan kiölnek mindent, amitől érdeklődésre tarthatna számot. Ez tömény szenvedéshez vezet.
Érthetetlen az egész, hogy mi céllal készült ez a borzalom.
Ha egyszer valami hasonlót szeretnénk, akkor inkább nézzük meg a Les Revenants című sorozatot, ami 8 részben sokkal érdekesebben – bár szintén elég különös módon – foglalkozik a témával.
Azt bátran merem ajánlani, ezt meg inkább felejtsük is el.

Hasonló tartalmak:

Felhőatlasz (Cloud Atlas)

A-fraid — Wed, 19 Jun 2013 19:11:10 +0000

E film megnézéséhez már újfajta hozzáállásommal láttam neki, vagyis:

Ne várj semmit!

Nem is vártam és így kaptam is valamit, meg nem is. Ez különösen hangzik és az is, hiszen a film majd három órája alatt remekül szórakoztam, igazán kiváló filmélményt nyújtott, el is tudott gondolkodtatni, azonban kimaradt belőle a magyarázat, – de legalább is annak sejtelme – elhagyták a katarzist, ami egy ilyen monumentális alkotás esetében, ami ilyen bonyolult rendszerbe foglalja mondanivalóját, gyakorlatilag kötelező. A Wachowski-testvérek korábbi kultuszfilmjére hajaz, a Mátrixra, e tekintetben.

„Az életünk nem csupán a miénk, kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben, és minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.”

Ez a fenti idézet lényegében összefoglalja a mozi és a sztori lényegét. Sajnos a megvalósítása, illetve a bemutatása felületesre sikerült.
Mint ha a készítők kívülről figyeltek volna valamit, és e helytelen és pontatlan vizsgálat után úgy döntöttek volna, hogy megfilmesítik.
Azt hiszem ezt elsősorban nem a
Twyker – L. Wachowski – A. Wachowski trióra kellene kenni, mivel alkotásuk adaptáció. David Mitchell elismert sci-fi szerzeményének ugyanez a ködösség a legnagyobb hibája. És ez átmentődött a filmbe is.

Számos ismert és nagynevű színészt nyertek meg a főbb szerepekre és gyakorlatilag egytől egyig kiválóan teljesítenek. Mint például Tom Hanks, Hugh Grant, Jim Broadbent, Hugo Weaving, Ben Whishaw, vagy Halle Berry, Susan Sarandon, Doona Bae, illetve Keith David.
E színészek és színésznők hat különböző történetben álltak helyt, úgy, hogy hat különböző karaktert formáltak meg. Több életben jelennek meg, egyik a másikból következik, de nem kell itt holmi buddhizmust keresni, mivel az azonos színészek által megformált karakterek döntései nem a későbbi életük eseményeit befolyásolják. A különböző életekbe újjászülető figurákat nem köti szinte semmi sem a korábbi életükhöz. Ehhez kapcsolódik, hogy a maszkmesterek elképesztő munkát végeztek, ezért én minimum egy Oscárt a kezükbe nyomtam volna.

Lényegében hat filmet kapunk egyben, eleinte zavaróak az éles váltások a szálak között és nehéz elhelyezni a figurákat térben és időben, hogy miként követik egymást az események, de aztán megszokja és megérti az ember, és kibontakozik előtte egy nagyszabású és fenomenális történet, ami hat részre osztható, ám teljes mértékben összefügg. Egyetlen halmazt alkot, melynek szálai kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz, a szereplők és a tettek, a cselekmények egymást követik, egyik a másikból következik és ennek felfedezése az igazi élmény, amit a produkció nyújtani képes.
Persze ott van a látvány, ami nem utolsó és a színészi teljesítmények, ám az egész mégis olyan, mint ha látnánk egy virághagymát, amiből kihajt egy csodálatosan szép virág, ám magát a virágot nem értjük, a hagymába nem látunk bele. A történet mondanivalója túl homályos, rosszul fejtették ki nekünk. Ez tény!
Ha ezt vesszük a Felhőatlasz csalódást kelt, a páratlanul érdekes történet elveszíti ezáltal a lényegét, nem vonódnak le a végleges konklúziók, csupán homályos utalások formájában, ami borzasztóan zavaró.
Minden történetnek meg van a maga erénye, mindegyikben valami magasztos dologgal foglalkoznak, mint amilyen a szabadság, az egyenlőség, az elnyomás elleni harc, az egyetemes igazság keresése.
E történetek remek elegyet alkotnak, akad köztük humorosabb, vagy drámaibb, fantasztikus, akciódús és krimiszerű. Egyszóval minden van, és ezt jó érzékkel keverték, hiszen mindegyik sztori vonal hozzáadja a magáét, miközben össze is függ a többivel kisebb-nagyobb mértékben. Akadnak közös motívumok, leglátványosabb az üstökös alakú anyajegy, ami azonban csalódást keltően érdektelen e szempontból.
Nem ez kapcsolja össze a színeket, hanem egy napló, egy zenemű, egy eszme és más hasonlók.
Nagyon összetett az alkotás, ám a nagy részletezésben elhanyagolták a lényeget. Érezhetően „lyukacsos” az egész és ez kellemetlen hiányérzetet okoz a nézőnek.

Történeteink az 1800-as évek közepén, a rabszolgatartás idején, a 70-es évek Amerikájában, a két Világháború közti időszakban, a jelenben és két jövőben (egy távoli és egy közelebbi) is játszódnak.
Ezeket kiválóan kapcsolták össze nem csak a vágás terén, (ami kifogástalan munka egyébként) hanem karakterek terén is. A szereplők a legtávolabbi időben is kapcsolódnak, tetteik kihatással vannak a jövőre és ezt a lineáris folyamatot egészen érdekes módon, ezzel pont ellentétesen mutatták be.
Váltogatva a színek és a történések között, ám ez az érthetőség rovására nem ment, bár nem is segíti különösebben, de ezáltal legalább izgalmas a mozi összerakása. Azonban a végéhez közeledve azt kell tapasztalnunk, hogy nem kaptunk válaszokat, csak hat történetet, valami halovány sejtelmet, a kirakós több darabja kimaradt. És nem állt össze igazán egésszé…

S ha már mondanivaló, azért azt általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberről szól. A hozzánk köthető emberi dolgokról, igazából erkölcsi tanmeseként is felfogható, hiszen számtalan emberi tulajdonsággal, rengeteg jellemmel találkozhatunk.
Becstelenséggel, álnoksággal, tisztelettel, barátsággal, szeretettel, irigységgel, gyűlölettel, félelemmel épp úgy, ahogy kapzsisággal, bátorsággal, gyávasággal, képmutatással, vagy kegyetlenséggel és jóindulattal.
A film szépen képezi le, hogy milyen is embernek lenni, valószínűleg a célja is ez lehetett.
Bemutatni az emberi lét misztériumát, feltárni számunkra, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, amik összekötnek bennünket téren és időn keresztül.
Hogy mennyire függünk egymástól, hogy mekkora szükségünk van a másikra és viszont, hogy képtelenség csupán önmagunkban élni. Kénytelenek vagyunk megosztani önmagunkat másokkal és befogadni másokat, ettől nem tudjuk elfüggetleníteni magunkat.
A baj az volt, hogy ezt nem sikerült – ha ez volt a cél egyáltalán – megfelelően bemutatni.
Maga a hat történet kifogástalan, (bár némelyik kidolgozottabb a másiknál) valahogy így kell több szálat összekötni. Ez iskolapélda, még akkor is, ha három órában ez nem okozhat nehézséget.
Én azt mondom, hogy a filmet bűn kihagyni, az év egyik legmeghatározóbb moziját mellőznék.
Bár a végkicsengése sajnálatosan semmilyen lett, viszont elejétől a csalódást keltő végéig igazán szórakoztató, lebilincselő darab, ami még így sem valószínű, hogy felejthetetlen marad.
David Mitchell, a könyv írója, félmunkát végzett, és ezáltal a film sem sikerült. Megvannak a kifogástalan színfalak, de a lényeg elmaradt, nem elég koncentrált, körülhatárolt, nem megfogható.

Hasonló tartalmak:

Sötétségben - Star Trek (Star Trek Into Darkness)

berkg — Tue, 28 May 2013 10:09:46 +0000

Megkockáztatom, hogy az új Star Trek J.J. Abrams pályafutása egyik legkiemelkedőbb munkájaként könyvelhető el. Mondhatnátok most, hogy „Hja, kérem magyar gyökerekkel könnyű!” Hiszen nagymamája Ábrahám Jolánként látta meg a napvilágot kishazánkban. De félre a tréfát, ez jól sikerült. Pörgős, látványos, nem túlmagyarázós, szkifis, sztártrekkes. A színeknek, a fantasztikus látványvilágnak, a modern technikai megoldásoknak köszönhetően, a néző szinte beleéli magát, együtt lélegezik a történettel. Abrams a látványos akciójelenetek mellett a filozófiai mondanivalóra is hangsúlyt fektetett. Mindent együttvéve a film elsöprő élményt nyújt még azoknak is, akik nem mozognak otthonosan a Trek univerzumban.

http://www.youtube.com/watch?v=2KCaSze4qNI

Tovább...

rendező: J.J. Abrams
forgatókönyvíró: Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damon Lindelof, Gene Roddenberry
zeneszerző: Michael Giacchino
operatőr: Daniel Mindel
producer: J.J. Abrams, Bryan Burke, Alex Kurtzman, Damon Lindelof, Roberto Orci
vágó: Maryann Brandon, Mary Jo Markey
szereplők:
Chris Pine (James T. Kirk)
Zachary Quinto (Spock)
John Cho (John Cho)
Bruce Greenwood (Christopher Pike)
Simon Pegg (Scotty)
Benedict Cumberbatch (John Harrison)
Karl Urban (Bones)
Zoe Saldana (Nyota Uhura)
Alice Eve (Dr. Carol Marcus)
Peter Weller (Admiarl Marcus)

Az új Star Trek ütős sztorival, lehengerlő látvánnyal, jól megformált karakterekkel, pörgős akciójelenetekkel, átélhető érzelmekkel és cseppnyi humorral fűszerezve kínálja a nagybetűs ÉLMÉNYT.

A történetet szándékosan nem taglalom. A trailerben összevagdosott jelenetekből lehetetlen volt összerakni a teljes sztorit, ezért én sem szeretném lelőni a poént, így a sok izgalmas pillanat mellett a meglepetés ereje átütőbben fog hatni.
Hőseink életre halálra vívott harcai közben áldozatok esnek, konfliktusok, széthúzások keletkeznek, szerelmek és barátságok mélyülnek el.

Az új részben innováció, hogy néhány képkocka erejéig betekintést kapunk a jövő hétköznapjaiba (diszkó, kórház, utca, reggeli ébredés), ezek hatására válik a film életszerűbbé.
A film legfőbb pozitívuma, hogy a gonosz szerepére sikerült megtalálniuk a tökéletes színészt Benedict Cumberbatch személyében. John Harrison érzéketlen, felsőbbrendűséget sugárzó karaktere nem csak egy kisebb hadseregnyi klingon harcos lemészárlása után kelt félelmet, hanem akkor is, amikor csak hideg tekintettel ül az Enterprise üvegkalitkájában. Színészi profizmusának köszönhetően több évre visszamenően kiérdemelte a mozivászon legjobb főgonoszának járó elismerést.

Persze hiányosságok és logikai bukfencek is felfedezhetőek a műben. Pl.: a film háromszereplősre sikeredett, Scotty, Uhura és a többi szereplő lényegében csak statiszták az események forgatagában. Harrison megtorlási kísérlete olyan gyorsan ért véget, hogy komoly űrt hagy maga után, a Hold mellett megjelenő Enterpriset egy pár másodperc múlva elkezdi magához vonzani a Föld, valamint az űrhajó energia magját Kirk kapitány úgy javítja meg, hogy egyszerűen a helyére rugdossa. Dehát nincs ezzel semmi gond, hiszen tudjuk, hogy egy kispolszkit is be lehet indítani egy seprűnyéllel. Ilyen és ehhez hasonló apróságok teszik néhol komikussá a filmet.

Abrams fontosnak tartotta, hogy a filmjében ne térjen le a Star Trek történelem kikövezett útjáról, de mégis valami újszerűt is csempésszen az új mozifilmbe, ezen felül a teljes stáb azon dolgozott, hogy a film segítségével elő tudja csalogatni belőlünk a csillagok közé vágyó, álmodozó embert.
Összességében 2009-es rendezése után ez az epizód kifejezetten jól sikerült. A Sötétségben-Star Trek rendkívül látványos, szórakoztató és jó színészi gárdát felsorakoztató film. A kihagyása a sci-fi rajongók számára megbocsájthatatlan.

Kapcsolódó linkek:
http://sorozatportal.hu/content/star-trek
http://en.wikipedia.org/wiki/Star_Trek_(film)
http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B6t%C3%A9ts%C3%A9gben_%E2%80%93_Star_Trek

Hasonló tartalmak:

Vasember 3 (Iron Man 3)

berkg — Mon, 13 May 2013 09:41:15 +0000

Kevés olyan filmet tudnék felsorolni, aminek a harmadik része túltesz az első kettőn. A Vasember 3 esetén azonban több okunk is volt reménykedni ebben. A filmelőzetes pazar látvánnyal kecsegtet és Shane Black rendező, forgatókönyvíró neve is fényesen csillogott. Ez már ok lenne arra, hogy a Vasember 3 az év egyik várva várt filmje legyen.
http://www.youtube.com/watch?v=lhgWNzBFUlI

Tovább...

rendező: Shane Black
forgatókönyvíró: Shane Black, Drew Pearce, Stan Lee, Larry Lieber, Don Heck, Jack Kirby
operatőr: John Toll
producer: Kevin Feige
vágó: Jeffrey Ford

szereplő(k):
Robert Downey Jr. (Tony Stark / Vasember)
Guy Pearce (Aldrich Killian)
Gwyneth Paltrow (Virginia 'Pepper' Potts)
Sir Ben Kingsley (a Mandarin)
Don Cheadle ( James Rhodes / War Machine)
Cobie Smulders (Maria Hill)
Paul Bettany (Jarvis hangja)
Rebecca Hall (Maya Hansen)
William Sadler (Sal Kennedy)
James Badge Dale (Eric Savin)

A recept a következő:
Hozzávalók: 2 db terrorista (az egyik legyen idióta), 2 db jócsaj, 1 db feka ezredes, 1 db gyerek, 40-50 robot Elkészítés: a hozzávalókat ész nélkül keverd össze, robbantsd fel, fűszerezd némi erőltetett humorral.

Tony Stark ebben a részben egy új ellenféllel kerül szembe, aki Mandarinnak nevezi magát. Sikerült felbőszítenie Vasembert azzal, hogy megsebesíti a legjobb barátját, majd ezek után szétbombázza a lakóhelyét, így veszélybe kerül a kedvese, Pepper élete is. Ez kiveri a biztosítékot Starknál, aki elindul a Mandarin felkutatására. Célja a szerettei megóvásán túl a világ megmentése.

Az érzékeknek nincs okuk a csalódásra, fordulatokból sincs hiány és mindezt még humorral is fűszerezték. Az akciójelenetek dinamikusak, átütőek és ez a lendület a film végéig kitart, valamint Robert Downey Jr. is egyre inkább azonosul a szerepével.
Piros pontot kapott, mert az első két résszel ellentétben nem Robert Downey Jr. sármjára és jópofizására épült a film, hanem inkább a páratlan problémamegoldó képességét helyezték előtérbe, valamint Tony Stark jellemfejlődése is egy új momentum. Szerencsére nem ezen van a hangsúly, mert nagyon amerika szájízű a dolog. Inkább a páncél nélkül mit érek én kérdés a film fő vonala. Persze egy kicsit ettől amolyan McGywer utánérzésem is volt.
A produkció gyengesége a gyerekvonal és csöpögős szerelmi jelenetek. Ha egy akciófilmben a főhős mellé egy gyerek segítőt raknak, az számomra egyenlő az ötlethiánnyal. Bár tény, hogy ezzel a húzással biztosan bővült a Vasember rajongók amúgy is népes tábora. Valamint a stáblista utáni rövid videó is igazi baklövés volt.

A záró jelenet elképesztően látványos,vasember páncélok potyognak az égből, robbanások és közelharcok váltakoznak, de sajnos az egyhangúsága miatt gyorsan unalmassá válik. Érezhető volt, hogy a rendező nem a találékonyságot, hanem inkább a látványt helyezte előtérben.

A film minden hibája ellenére rendkívül szórakoztató, ugyan nem emelkedik ki a képregényfilmek sorából, de méltó befejezése lehetne a Vasember „sorozatnak”, hogy valóban így lesz-e, az legyen meglepetés.

Kapcsolódó linkek:

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_Vasember_(film,_2008)

http://sorozatportal.hu/content/vasember-2

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vasember_3.

Hasonló tartalmak:

Feledés (Oblivion)

berkg — Wed, 24 Apr 2013 21:29:37 +0000

Morpheus ismét akcióban

A Feledés című film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére mindenkinek ajánlom a megtekintését. A látványvilága és a modern kütyüi lenyűgözőek, valamint a főszereplő (Tom Cruise) hitelessége is megkérdőjelezhetetlen, hiszen mint tudjuk, ő a szcientológia egyház főpapjai közé tartozik, a földön élő egyik legmagasabb szintű tethán, aki a gonosz Xenu elleni harcra készül, és ezt végre a vásznon is megmutatja nekünk.

http://www.youtube.com/watch?v=-GPa4uhJX6U

Tovább...

rendező: Joseph Kosinski
forgatókönyvíró: Joseph Kosinski, William Monahan, Karl Gajdusek, Michael Arndt
zeneszerző: M.8.3
operatőr: Claudio Miranda
producer: Peter Chernin, Dylan Clark, Duncan Henderson, Joseph Kosinski, Barry Levine
vágó: Richard Francis-Bruce
szereplők: Morgan Freeman (Malcolm Beech), Tom Cruise (Jack Harper), Olga Kurylenko (Julia), Nikolaj Coster-Waldau (Sykes), Melissa Leo (Sally), Zoe Bell (Kara), Andrea Riseborough (Victoria)

A történet 2077-ben játszódik, hatvan évvel a nagy háború után, amit az emberek vívtak a Földünket megtámadó idegenekkel. A háborút megnyertük, de túl nagy árat kellett érte fizetni. Az ellenség kiirtásával a bolyót is elpusztítottuk. Vagy mégsem? Innentől kiszámítható és váratlan fordulatok teszik izgalmassá a filmet. A megmaradt világ bemutatása lélegzetelállító. A film kép és látványvilág káprázatos. A modern technikai eszközök repertoárjában a legütősebb látványelem a Skytowert, ez a futurisztikus üvegpalota a felhők felett nyújt lakhelyet főszereplőinknek.
Szívesen beköltöznék egy pár napra, és bátra merem állítani, hogy ez a gondolat nem csak az én fejemben fordult meg.

http://www.youtube.com/watch?v=GzvvZyptSqM
A háború túlélői a Titánon találtak menedéket. Az energia ellátásukat a Földön dolgozó óriás szerkezeteket biztosítják a tenger vizéből kinyert energia segítségével. Ezeknek a monstrumoknak a működéséért felelős Jack Harper (Tom Cruise - Top Gun, Esőember, Mission: Impossible, Az utolsó szamuráj, Világok harca, Valkűr, Különvélemény) és társa, Victoria Olsen (Andrea Riseborough - Hajrá boldogság!, Ne engedj el!, Kettős játszma), ezt úgy tudják megvalósítani, hogy Jack megjavítja a meghibásodott drónokat, amik segítségével hatalmas területeket tudnak szemmel tartani. Ezek a gépek ugyanis arra lettek programozva, hogy a csatát túlélő űrlényeket - dögevőket - likvidálják.
Tom Cruise nem nyújtott Oscar-díjas alakítást, bár kétlem, hogy ez lett volna a cél. Rutinos rókaként a korát meghazudtolva, végig kaszkadőrök nélkül valósította meg a jeleneteket, ami igazán dicséretes. Piros pontot érdemel azért is, mert nem játszotta túl a szerepét. Andrea Riseborough tökéletesen választás volt a hideg, érzelemmentes, irritáló, szinte már robotszerű Victoria szerepére. Mind külsőleg, mind belsőleg beleillik a Skytower hibátlan, steril világába.

Az inger és érzelemszegény életükből egy becsapódó űrhajó zökkenti ki őket, aminek az utasa a bájos Julia (Olga Kurylenko - Hitman - A bérgyilkos, Quantum csendje, Max Payne - Egyszemélyes háború, A hét pszichopata és a si-cu), neki köszönhetően a Jacket gyötrő álomképek végre kezdenek értelmet nyerni. Julia karakterét elég vázlatosan írták meg, így Olga Kurylenkonak nem igazán volt lehetősége kibontakozni ebben a szerepben. A jeleneteiben többnyire a könnyes szemmel rebegtette szempilláit, amitől inkább tűnt kétségbeesett kislánynak, mint szerelmes nőnek. A Jackel való jeleneteiben nem érezhető az a kémia, amit a szerelmes embereknél tapasztalhatunk. Ezt vajon a színészeknek kellene felrónunk vagy Kosinski így képzeli el a szerelmet a jövőben?

Morgan Freeman az én szememben azon kevés színészek közé tartozik, aki puszta jelenlétével is emeli a film színvonalát. Róla azon kívül, hogy tapasztalt és bölcs vezető, túl sok mindent nem tudunk meg. A filmbéli szereplését nem taglalnám, csak annyit írnék róla, hogy hozta a szokásos formáját.

A film alap története egyedi, kár hogy ezt nem sikerült megfelelően kiaknáznia Joseph Kosinskinek (Tron). A Feledés tele van felesleges és más alkotásokból átvett jelenetekkel, ami amellet, hogy néhol unalmasan megnyújtotta a filmet, máskor pedig képzavart okozott és a fantáziátlanság benyomását keltette. A végére erőltetett happy end pedig egyenesen katasztrófa, amivel sikerült megmérgeznie az amúgy sem erős lábakon álló produkciót.
A filmszalag lepörgése után olyan érzésem volt, mintha a rendező elveszítette volna a „jófilm” receptjét és emlékezetből tette volna bele a hozzávalókat. Valamiből kicsit többet, valamiből kevesebbet, a végén összeállt a dolog, de nem lett kerek egész. Inkább hasonlít egy novellára a Galaktika magazinból, mint egy "egészestés" mozifilmre.
Talán túl szigorú voltam a filmmel szemben, valószínűleg azért mert az előzetessel magasra tették a mércét, ebben szinte minden jelentős momentumot ellőttek, így túl sok meglepetés már nem ért a moziban.
A kicsit rossz szájízű kritikám ellenére tetszett a film, javasolom, hogy nézzétek meg ti is. Izgalmas kikapcsolódást biztosít, főleg ha az akció jelenetekre koncentráltok és nem a mélyebb mondanivalóját próbáljátok elemezni.

Hasonló tartalmak:

Love [2011]

A-fraid — Fri, 29 Mar 2013 10:12:42 +0000

Ritkán szembesülök olyan filmmel, amitől eláll a szavam. Általában mindig akad mit mondanom, rendszerint meg tudom fogalmazni a véleményemet.
Ezúttal viszont más és merőben szokatlan helyzet állt elő, mert ez az alkotás, William Eubank első mozija újszerű hatással volt rám. Lényegében fogalmam sincs mit akart mondani, másfelől viszont érzem, hogy valami megértéssel határos motoszkál a felszín alatt. Azt hiszem ez tökéletes iskolapéldája azon produkcióknak, amit nem lehet elsőre megérteni, de lehet, hogy még később sem tisztul ki a kép.

Tovább...

Eubank alapkoncepciója, melyet a cím egyértelműen sugall (Love = Szerelem, de ez esetben inkább szeretet?) könnyedén beazonosítható, ami nem egyértelmű, hogy egészen pontosan mit is kívánt megmutatni nekünk.
Ha azt vesszük, hogy csak azt szerette volna közölni, hogy mindent a szeretet határoz meg, mindent az fog össze, mindennek ez az értelme, akkor elég körülményesre vette a figurát. Ha ennél valami összetettebb mondandója volt, akkor meg egész egyszerűen zavarosak a módszerei, nem érthető a végeredmény. Ahogy halad a film előre, úgy válik egyre értelmezhetetlenebbé a végső konklúzió.

A későbbiek fényében, a kezdés is elég bizonytalan. Ugyanis a polgárháborús Amerikában találjuk magunkat, ahol egy katona narrációja közvetít. Ezt a katonát felettese elküldi, hogy keresse fel egy helyet, ahol valami különös tárgyra bukkantak.
De hogy ez mi, az nem derül ki.
Csak sejteni lehet, hogy idegen eredetű, a történet inkább a katona naplójában írottakra koncentrál, a gondolataira, az érzelmeire. Ez az útinapló előkerül a későbbiekben is, még pedig a következő színben, ami a Nemzetközi Űrállomás, ahol egyetlen asztronauta teljesít szolgálatot. A férfi egyedül van, napjait a szokásos karbantartási munkálatok, fizikai kondíciójának megőrzése és a Földdel való rendszeres kapcsolattartás teszi ki. Telik az idő, – minden támpont nélkül, semmi sem jelzi a múlását – űrhajósunk furcsa hangokat hall a rádióból, zavaros szófoszlányokat, majd megszűnik a kapcsolat. A Föld elhallgat.
A főhős magára marad, mindenféle inger és kontaktus nélkül.

A film innentől kezdve válik igazán érdekessé, hiszen megfigyelhetjük, mit tesz az emberrel, ha kapcsok nélkül marad. Megvilágítják az emberi kapcsolatok, a kommunikáció fontosságát és boncolgatni kezdenek egy érdekes filozófiai gondolatot. Vagyis e kettő mennyire esszenciális ahhoz, hogy meghatározzuk a valóságot.
Ezek hiányában összeomlunk, képtelenek vagyunk kezelni környezetünket, a felmerülő helyzeteket és pótlékok után kezdünk el kapkodni. Ahogy azt a történet hőse is teszi.
Elhatalmasodik rajta a magány, megzavarodik és a polgárháborús katona naplójával, illetve egy régi orosz asztronauta nő okozta képzelgéseken keresztül próbálja feldolgozni a hiányérzetet.
Végső elkeseredettségében már-már öngyilkosságot követ el, de aztán mégsem teszi.

Az eddig viszonylag követhető történet ekkor bizarr módon megcsavarodik és egészen a végéig nem tisztázódik le, hogy mit is látunk. Összekeveredik a tér és az idő, csapongunk, miközben – valószínűleg – a konklúziót hallgatjuk, mely szerepe szerint a mozi tárgyát kellene megvilágítania. Ám a kép és a hang, a látottak és az elhangzottak nehezen vegyülnek el és összezavarják a nézőt.
Abszolút nem konkrét, homályos és megfoghatatlan a mondanivaló.

Összességében nem értem miről szólt.
Amint azt bevezetőmben említettem, valami mocorog bennem, ami halványan a megértés csírája lehet, de nem áll össze a produkció alkotta mozaik.
Eubanks alkotása erősen a művészfilmekre hajaz, nagyon zavaró a stílusa, ami rontja a filmélményt.
Amolyan puzzle-mozi ez is, aki szereti az ilyet, örömmel filózik a lehetséges értelmezéseken az élvezni fogja.
Ha őszinte akarok lenni, még nekem is tetszett, pontosan ezért. Gondolkozni lehet rajta.
Ám akkor is zavaró, nyugtalanító.
Pedig több fronton is nagyon korrekt produkció. Remek kameraállásokkal dolgoztak, amik finoman sugallták, hogy a történet a világűrben játszódik, miközben nyilvánvalóan nem így van. Továbbá a főszereplő is derekas munkát végzett, a rendezésen is látszik az átgondoltság, egyedül a közlés formájával volt gond. Emiatt nem érthető mit akart Eubanks. A művészi elemek is felfedezhetőek, melyek jót tesznek az alkotásnak, mint amilyen a magányos ember metaforája, vagyis maga az asztronauta, aki el van vágva mindentől.
A mondanivaló nyomatékosítását célzó interjúrészletek, melyek segítik ugyan a tisztázatlan információ feldolgozását, de élesen elkülönülnek magától a történettől.
Azon kívül állnak, ami szintén elég furcsa, ha az összképet nézzük.
Nagyon nem mindennapi film a Love. Ezzel lehetne leginkább leírni az alkotást. Nyilván megér még egy-két újranézést, de egyáltalán nem garantálható, hogy mindenkinek tetszeni fog.

Hasonló tartalmak:

A Robot és Frank (Robot & Frank)

A-fraid — Fri, 15 Mar 2013 12:38:59 +0000

Egy nyugdíjas ex-betörő ajándékba kap egy gondviselő robotot, mellyel különös kapcsolatot alakít ki. Ennyi lenne a lényeg, és akkor nem teljesen fedném az igazat. Ám én erre figyeltem fel.
Nem kevés ez sem, de ennél azért tartalmasabb a mozi, már ami a drámai vonalat illeti, azonban a kidolgozottságán lehetett volna még dolgozni, mert az embernek olyan érzése van, hogy ez a másfél óra nem lett tisztességesen kitöltve.

Tovább...

Én rajongok a sci-fi-ért, ezért mindent szemügyre veszek, ami csak egy kicsit is ígéretesnek tűnik.
Így vetettem szemet erre az alkotásra is. Valódi, és mégis különös sci-fi ez, hiszen a tudományos fantasztikum helyett, az embert helyezi (a teljesen közönséges embert) a középpontba.

Jake Schreier rendező és Christopher D. Ford író első munkája ez a produkció, amin azért érződik a tapasztalatlanság, viszont korrekt munkát végeztek.
A történet alapjaiban remek, további árnyalással igazán profi lett volna a végeredmény. Most inkább csak egy jobban sikerült házi feladat a filmes iskolában. Persze azért nem a felzárkóztató osztályról van szó…

A sztori a közeli jövőben játszódik, ahol a főszereplő, Frank (Frank Langella) egy visszavonult betörőt alakít, aki a világtól elvonultan éldegél az üres családi házban. Felesége elhagyta, évekig ült börtönben.
Gyermekei ugyan tartják vele a kapcsolatot, de napjai nagy részében csak a magány a társa.
Küszködik az öregkorral, és a felejtéssel. Gondok vannak a memóriájával és esetenként dezorientált az időben is. Néha visszatér a múltba és állapota fokozatosan hanyatlik. Főleg fia (James Marsden) látogatja és látva apja kondícióját, elkeseredett lépésre szánja el magát.
Egy gondozó robotot visz neki, aki odafigyel a férfi táplálkozására, napirendjére és a háztartást is elvezeti. De ami a legfontosabb, társaságként szolgál. Apja eleinte masszívan ellenzi a mechanikus felügyelőt, de aztán megbarátkozik az ott létével, sőt felfedezi rejtett képességeit is. A robot ugyanis tökéletesen képes elsajátítani a betöréshez szükséges ismereteket és a gyakorlatban is ügyesnek bizonyul. Frank újra régi önmaga lesz, az állapota stabilizálódik, a robot jó hatással lesz rá. Az öreg kihasználja, hogy a robotnak nincsen morális érzéke és csak annyit lát, hogy pártfogoltjának javul az egészségi állapota, ezért belemegy, hogy betörjenek pár helyre.
Frank újra élvezni kezdi az életet, tervezget, ám belép az életébe a rendőrség is.
Szorul a hurok a nyaka körül, de nem esik kétségbe.

A produkció felvonultat pár mókás dolgot, de alapjába véve inkább keserédes a történet. Előtérbe kerülnek a drámai jellemzők és végül az egészet erre hegyezik ki. Ez nem baj, mert működik.
Az új és haladó, változó világból lassacskán kirekedő idős férfi alakja és az újdonságot, a modernizációt jelképező robot – kinek a hangját egyébként Peter Sarsgaard adta – kettőse éles ellentétben áll, de ezt az élt sikeresen veszik el, ahogy peregnek a percek. Jelenetről jelenetre barátkoznak össze.
Ez a folyamat kellően kidolgozott, a történet más elemei azok, amik hagynak némi kivetnivalót maguk után.
Talán jobban hangsúlyozhatták volna a könyvtáros nőt, (Susan Sarandon) aki egy kicsit háttérbe szorul, pedig nagyon is releváns a karaktere, csak sajnos, ennek ellenére javarészt kimarad az eseményekből. Liv Tyler (a főszereplő másik gyermeke) sem kapott valami nagy szerepet, bár ez összességében mindenkiről elmondható, hiszen a film címe A robot és Frank.
Nem csoda, hogy elsősorban e két figurára koncentrál az alkotás.
Valamelyest moralizálnak az örök ’robot’- kérdésen is, miszerint személyiség- e vagy sem.
Igyekeztek antropomorfizálni, nem csak a kinézetével, de a memóriatörlésének felvetésével is, ami párhuzamba állítható gazdájának, Franknek a problémájával.
Szóval voltak itt érdekes és ígéretes kezdemények, talán nem is kellett volna minddel foglalkozni.
Túl sok mindenbe belekaptak, nem ábrázolták rendesen és ez kicsit összecsapott, széthúzó végeredménnyel járt. Ettől függetlenül viszont ez az alkotás egy remek mozi.
Nagyon szórakoztató, nagyon le tudja kötni az embert, jó nézni, ahogy Frank és a robot karaktere összecsiszolódik és bár a befejezés elég drámai, nem veszi el az ember kedvét.

Hasonló tartalmak:

Fekete Tükör (Black Mirror) Az első szezon.

A-fraid — Thu, 14 Feb 2013 08:56:59 +0000

Nagyon érdekes angol mini sorozatra bukkantam 2012-ben, ez volt a három részes Fekete tükör, ami tudományos fantasztikus történeteket dolgozott fel. Mindegyik történet más és más volt, de egyetlen lényeges motívumban megegyeztek, mely mindhárom sztori mottójául szolgál.
Ez pedig a megaláztatás.

Tovább...

A három felvonásos antológia egyetlen téma körül összpontosul, de mindegyik más szempontból mutatja azt be, mások a díszletek hozzá.

1.rész:
A közel háromnegyedórás sztori lényege, hogy elrabolnak egy angol hercegnőt, aki közeli rokona a királynőnek.
Ez egyébként a legkevésbé jövőben játszódó történet, bármikor megtörténhetne.
Az elrablónak egyetlen követelése van:
A miniszterelnök élő, egyenes adásban közösüljön egy disznóval a Tv-ben.
Nem szokványos kívánalom és természetes módon a miniszterelnök nem kívánja ezt teljesíteni.
Megkezdik az ötletelést, hogy lehetne átejteni az elkövetőt és megtalálni a hercegnőt, miközben a kormány keményen küszködik a sajtóvisszhanggal is. Egyre nagyobb a nyomás a miniszterelnökön és sürget a határidő is. Az emberrabló látszólag mindenre gondolt, minden a felkutatására tett kísérletre van válasza és végül az államfőnek be kell adnia a derekát.
Aztán a bizarr tett mögött megbújó motiváció, ha lehet, még bizarrabbá teszi a végkifejletet.
A történetből egyértelműen kidomborodik a fő motívum és a fejezetekre oszló tálalás jól építi fel a sztorit.

2. rész:
Ez a felvonás már sokkal utópisztikusabb és egyértelműen a jövőben játszódik. Ez már kb. egyórás történet, amiben egy unott arccal szobabicikliző fekete srácot követhetünk nyomon. Ő a történet főszereplője.
Egy olyan társadalom tagja, amiben a szépség és az egészség a legfontosabb dolog.
Aki egy kicsit is el van hízva, az gúny tárgya, alantas lény, aki takarításon kívül másra sem jó. Viszont a folyamatos mókuskerékből egyetlen módon lehet kijutni.
A tekerésért kapnak (relatíve) pénzt, attól függően, hogy mennyit pedálozik, úgy kapja az egységnyi összeget és mindenért ezzel fizet. Az ételért, de még a szórakoztatására készülő rémesebbnél rémesebb műsorok meg nem tekintéséért is fizetnie kell. És ezekkel folyamatosan bombázzák.
A fiatalember teljesen be van sokallva ezzel a felületes, öngerjesztő társadalommal.
Egy lány érkezése azonban mindent megváltoztat. A lány azért teker, hogy összegyűjtse a szükséges pontmennyiséget (15 millió) és megkapja a lehetőséget a tehetségkutató műsorban és énekes lehessen. Sztár szeretne lenni. A fiú nekiadja a pedálidejét, hogy kipróbálhassa magát, de a lányt kigúnyolják és megalázzák, majd az egyik zsűritag felkarolja és alkalmazza a pornóműsorában.
Az önértékelését vesztett, szabadulni vágyó lány pedig megjelenik a programban és ez adja meg az elégedetlen srácnak a végső lökést. Összetekeri a szükséges mennyiséget, hogy ő is bejusson a műsorba. De visz magával egy kést is, majd elmondja társadalomkritikus monológját.
Ám a befejezés sem oldja fel a feszültséget, csak az elnyomó szociális rendszer erejét bizonyítja be.
Bizonyos szempontból ez a leggyengébb sztori, másrészt viszont a legsokrétűbb.
Kemény, bár kicsit „mókás” társadalomkritikája kiveri a néző szemét. Egyértelmű analógiája a mai ember szociális berendezkedésének. Rengeteg az áthallás, sok a szimbólum és a metafora.
A szürke egyenruhától kezdve, a folyamatos tekerésen át, a végtelenségig nyomatott, torkon leerőltetett szenny-műsorokig, miközben a maga finom módján rámutat, hogy mennyi felesleges dologra költünk, milyen sok lényegtelenséggel vesszük körbe magunkat, és hány agymosó részlete van az életünknek.
Hogy mennyire kapaszkodunk a valótlan dolgokba, míg az igazi valódiságról már el is feledkeztünk.
A központi motívum ebben az esetben mégsem annyira központi.

3. rész:
Ezen epizód egy eddig nem látott, de nagyon is jól ismert szempontból mutatja be a megalázottságot.
A helyzet, amibe a szereplők kerülnek teljesen hétköznapi, nem tudományos fantasztikum, ám a mód, ahogy a helyzetbe kerülnek, már annál inkább.
A jövőben lehetővé vált egy Grain nevű műszer segítségével, hogy mindent rögzíthessünk, amit a szemünkkel látunk. Az emlékeket el is tudjuk tárolni a memóriába, mi több, akkor nézzük vissza, amikor csak akarjuk. Ezáltal lehetetlenné válik a hazugság és az emberek rászoknak arra, hogy a legbelsőbb magánügyeiket is kitárgyalják, sőt meg is mutatják.
Ez a tendencia megfigyelhető manapság is, erre mutat rá a maga módján a történet, sajátos eszközével.
A főszereplő egy férj, akin elhatalmasodik a gyanú, hogy a neje megcsalja. Kapcsolatuk egyébként sem rózsás. Már szex közben is emlékeket vetítenek a retinájukra. A férjnek kiirthatatlanul beférkőzik az agyába a megcsalatás, ez lesz a fixa ideája, így el is kezdi kinyomozni, hogy mi az igazság.
Elharapózik a féltékenység, szétcincálja az emlékeit, nyomokat keres, hogy felesége szemére hányhassa a viszonyt. Végül elmosódnak benne a valóság és az emlékek határai, aminek sajátos őrület lesz az eredménye, ami végső és egyetlen megoldáshoz vezet, hogy kiszabaduljon a kérlelhetetlen emlékek börtönéből.

Mindhárom történet remek a maga nemében. Nem is olyan vészesen hosszúak, jól lehet őket követni és remek mottót választottak, és ezt a megaláztatás köré felépülő sztorikat jól készítették el.
Ügyeltek a részletekre, és érdekfeszítő módon tálalták az eseményeket, melyeknek sci-fi háttere különös ízt adott. De mindegyik megállná a helyét anélkül is, pusztán drámaként.

A fordításokért köszönet Puma 1-nek.
Hamarosan érkezik a második évad beszámolója is.

Hasonló tartalmak:

Hasadás (The Divide)

A-fraid — Mon, 11 Feb 2013 14:48:24 +0000

A másodvonalbeli, DVD-mozik széles palettáját gazdagítja ez az alkotás.
Egy jó hangulatú világvége sci-fi-ről van szó, ami nem látvánnyal operál, és nem akciókkal akarja megragadni a nézők figyelmét.
Az emberben lejátszódó lelki folyamatokat igyekezett feltárni, és nem bukott bele. Nem azt mondom, hogy a legjobb, amit a témában láttam, de tisztességes próbálkozás volt.

Tovább...

A nyitó jelenetsorban megtekinthetjük egy város pusztulását, amit a belé csapódó nukleáris töltetek okoznak. Egy lány, egyik főszereplőnk (Lauren Geman) áll az ablakban, miközben a világ körülötte pokollá válik. Majd megkezdődik az eszeveszett menekülés és a ház alagsorában kötnek ki, annak gondnokánál, aki eléggé felkészülten várta az atomkorszakot. Bent rekednek, és ez már az elejétől kezdve feszültséget generál köztük.
De ez még mind semmi…
Hallgatják a végromlás hangjait és rettegnek, hogy a gyilkos por be ne jusson, mert akkor végük van. A gondnok (Michael Biehn) nem csak menedéket ad nekik, de élelmet és vizet is. Negyed óra sem telik el a filmből és máris rájuk törik a menedékük ajtaját. Sugárvédelmi öltözetet viselő katonák rontanak rájuk és elrabolják az egyetlen gyereket, aki a túlélők között akad. Ez ellenkezést vált ki az anya (Rosanna Arquette) és a többiek részéről is.
A katonák elkezdik lemészárolni őket, de nem járnak sikerrel, mi több, a túlélők zsákmányolnak fegyvert és védőruhát. Az események hátteréről csupán annyi derül ki, hogy a támadók feltehetően Észak-koreaiak voltak. Ezt azonban nem tárgyalják mélyebben – nem lévén lényeges.
És ez nem is baj, mert a film nem az okokra koncentrál.

Az egyikük (Milo Ventimiglia) ki megy, hogy szétnézzen és odakint egy felállított labort talál, és jó pár tartályt, amiben embereket – és a lányt is – tartanak. Azonban ezt a fejleményt a mozi készítői érthetetlen okból csempészték bele az alkotásukba. Erre nem kapunk magyarázatot, de még utalást sem. Érhetetlen a jelenléte, és ez elég nagy baj, mert roncsolja a film kohézióját, pedig az elég jól kivitelezett.

Az első kemény fordulat ezután következik, ugyanis odakintről lezárják a kijáratot. Végleg. Nincs kiút, nincs menekvés, csak lassú halál. Ez felborítja az eddig viszonylag „nyugodt” hangulatot és a szereplők fokozatosan kivetkőznek önmagukból, elvesztik civilizált voltukat. Fogy az élelem, néhányuknál zavart tudatállapot jelentkezik, majd házigazdájuk ellen fordulnak, aki eltitkolt előlük egy titkos kis szobát, ahol egy még komolyabb vésztartalékot tárolt. Ez az esemény indítja el igazán a végső szociális degenerációt köztük.
Majd ahogy az lenni szokott – e téren nagyon sablonkövető a mozi – a társaságból kiemelkednek az erősebbek, a kegyetlenebbek (a filmben ez két testvért jelent) és átveszik az irányítást, kiépítik a zsarnokságot. Eléggé eldurvulnak, és ez kívül-belül meglátszik rajtuk.

A film remekül mutatja be a bezártság és kiúttalanság, a biztos halál okozta lelki metamorfózisokat.
Ugyan a produkció eléggé elnyújtott (igyekeztek érzékletesen bemutatni a történéseket) mégis nagyrészt elég tűrhetően kitöltötték. A fináléra a szereplők teljesen elvadulnak és egymásnak esnek.
Ezt csupán csak azért mondom el, mert a film nem tartogat nagy meglepetéseket. Aki látott már hasonló filmet, az tudja, mit várhat. Ugyan azt kapjuk, mint eddig, de ez jobb a szokásos alkotásoknál.
Kidolgozottabb, részletesebb, a színészi alakítások is rendben vannak, és az egészet jól felépített atmoszféra jellemzi. A film kőkemény és kíméletlen befejezése sokat javít az összképen és jobb alakításokkal igazán emlékezetes mozi lehetett volna. Így sem rossz, a gyenge kínálatban ez egyértelműen jobb darab.
Azonban ne számítsunk nagy katarzisra.
Viszont mindenképpen kiemelendő, hogy ez nem valami idealizált történet igazságról, emberségről.
Illetve bizony ez az emberség filmje, mindenféle cukros sallang nélkül. Bemutatja, hogy milyen is az ember igazából. Mondhatni agresszív módon dörgöli az arcunkba az emberi lét sötét oldalát.
A kegyetlenséget, a durvaságot és az élni akarás gátlástalanságát.
Nem nagyon moralizál, a naturalista valóságot tárja elénk, amiben csak a brutális őszinteségnek van helye és a túlélési ösztönnek és a mindenkiben megbújó szörnyetegnek. Akiben ez nincsen meg, az összeomlik és áldozattá válik, az erősebbek felfalják. Nincs kegyelem. Ahogy ez a történet sem kegyelmez.
Ez egy kellemetlenül őszinte produkció, ami azért nem csúcskategória, de megtekinteni érdemes.

Hasonló tartalmak:

964 Pinocchio

A-fraid — Tue, 05 Feb 2013 18:24:35 +0000

Ezek az ázsiai népek tudnak ám érdekes filmeket készíteni. Shozin Fukui 1991-es alkotása is kétségkívül egy ilyen. Valaha forgatott 3 mozijából ez az egyik, ez magán viseli a sci-fi, a mai gore, a cyberpunk és a művészfilmek stílusjegyeit.
De mindent összevetve, valójában csak érthetetlen cselekedetek és szövegrészek indokolatlan összekeverése. Ha valaki megtudja magyarázni, hogy miről is van szó ebben a filmben, az könyörögve kérem, jelentkezzen!

Csak hallucinogén drogok bevétele után, de itt folytasd az olvasást!

Ezt sem véletlenül írtam, hiszen úgy általánosságban egy szóval leírhatnám az egész filmet:
Pszichedelikus.

Az rögtön látható, hogy a film annyira alacsony költségvetésű, hogy nyugodtan mondhatjuk – fillérekből forgatták. Ez egyébként erős nyomot hagy a végterméken, de mégsem ez teszi szörnyű élménnyé a végignézését.
A története – már ha nevezhetjük annak – is a követhetetlen, értelmetlen szavakkal írható le a leghűbben. Pinocchio, aki a főszereplőnk, egy elhasználódott szex rabszolga, akit gyártói kizárólag e célra készítettek. Ám mivel rendeltetésének már nem tud eleget tenni, gazdája kidobja az utcára a súlyosan zavarodott szexuális játékszerét. Meg kell jegyezni, hogy a motyogó, nem ritkán visítozó, idétlenül rángatózó Pinocchio inkább emlékeztet egy retardáltra, mintsem emberszerű gépezetre.
Főhősünk azonban ily módon jogtalanul rója az utcákat, el is kezdik keresni, ám egy lánynak köszönhetően megmenekül, és biztonságos helyre kerül. A háborodott robot a lány segítségével szerzi vissza beszédkészségét és emlékeit, de a nőszemély is megbolondul és a film felétől az egész érthetetlen őrjöngések, groteszk jelenetek sora, melyet a józanész nem tud hová tenni.
Elég csak Pinocchio piros-sárga tébolyát említenem…
A film végére az androidunk visszatér készítőihez, de én – úgy ahogy van, az egész filmet még csak-csak, de a befejezést nem tudtam megérteni, hogy mégis mi történt ott.

Végül is, én senkinek nem merem ajánlani ezt a filmet. Nem mondom, hogy kerüljétek, mint a fekete pestist (pedig azt kellene), de tényleg csak az extrém művészfilmek kedvelői vegyék a fáradtságot, másoknak csak elvetélt időtöltés lenne.
Az elejét a produkciónak még tán csak megérti a földi halandó, de utána az egész elborul és követhetetlenné válik. Az egész egy borzalmas, helyenként visszataszító, értelmetlen, megfejthetetlen jelenethalmaz, amit az égvilágon semmi sem tart egyben. Az egyetlen dolog, ami állandó ebben a filmben, az az őrjöngés, a káosz, a téboly. Mindez igazán kellemetlen pszichedelikus zenével megtámogatva…

Szerencse, vagy nem, de a filmben nagyon keveset beszélnek, és az a kevés, ami elhangzik, általában az is kimerül a tőmondatokban.
A szövegeknek szintén nincs sok tartalma.
Alapvetően ez a groteszk arckifejezések filmje, amikből kapunk bőven a másfél óra alatt, amíg tart ez a borzalom. Az egész merő agybaj, melyet én is csak szünettel bírtam nézni – mivel éjszakára megfeküdte a gyomromat (nem is aludtam túl jól) – de ez a pauza szükséges volt, mert kezdtem azonosulni a főszereplővel – talán a sokk miatt – aki egyébként is kb. egy banán szellemi színvonalát tükrözi vissza.
Szóval a film finoman szólva is meredek, melynek megnézését még a leggyűlöltebb ellenségemnek sem kívánnám.

Hasonló tartalmak:

Dredd 3D – „A Tárgyalásnak Vége. Az Ítélet: Halál.”

A-fraid — Thu, 31 Jan 2013 22:21:53 +0000

Nagy elvárásaim voltak e filmmel kapcsolatban, nem csupán azért, mert kedvelem a sci-fi műfaját, hanem mert Dredd karakterét is rokonszenvezek, ahogy a világ is vonz, amiben megkreálója, John Wagner, elhelyezte. Reméltem, hogy a 95-ös, Stallone-és verzió után valami karakter-és atmoszféra hűbb alkotás kerül a publikum elé. Ugyan én azt is kedveltem kölyökként, de idősödő fejjel megnézve, már eléggé komolytalannak tartom.
Szerencsére a mű megszületett és bár elég „szürke”, mégis igazán jól sikerült.

Az ítélet?

Pete Travis (Nyolc tanú, Végjáték) nem a rendezői elit, de ehhez a mozihoz igenis jó választásnak bizonyult.
Együttműködve a forgatókönyvíróval, Alex Garlanddal, (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el! – mind remek darab) aki egy méltatlanul nem elismert író. Remek dolgokat tett le eddig az asztalra és most a Dredd-del is nagyot alkotott. Ebben közrejátszott, hogy ő maga is rajongója a képregénynek, ezentúl pedig, munkája során többször is konzultált Wagnerrel. Ennek eredményeként remekül sikerült megteremteni a disztópikus és nyomasztó légkört, mely a képregény sajátja. Azt a posztapokaliptikus világot, melynek megvalósítására minimális költségvetés állt rendelkezésre. Ez az oka a már fentebb említett szürkeséget, ami viszont remekül illeszkedik a világ sivárságához és érzelemmentességéhez. Egy szóval:
A kevés pénz jót tett a produkciónak.
Rákényszerültek, hogy ne látvány mozit készítsenek, hanem legyen is benne valami.
Ez a nehezen megfogható és megmagyarázható „valami” meg is van a Dredd-ben.

A minimalista történet a jól ismert Megacity 1-ben játszódik, ott is egy teljesen elszigetelt torony-és lakóházban (szervusz low budget!). Azonban a jól körülhatárolt teret sikerült feltölteni és kihasználni, talán nem teljes mértékben, de azért így is tisztességes munkát végeztek.

(Azért, aki látta a The Raid Redemptiont annak gyanúsan ismerős lehet a helyzet.)

Az események hátterét, a történelmet, a karaktereket nem magyarázzák. Egyszerűen elkezdődik a történet és kész. Nem fárasztják a nézőt az annyiszor (és sokszor feleslegesen, vagy rosszul) alkalmazott háttér megfestésével. Ezt mindössze pár ecsetvonással elintézik.
Megmutatják Megacity-t, ami azért annyira nem kelti futurisztikus település érzetét, ezáltal az ember nem érzi olyan távolinak ezt a jövőképet, könnyebben magávévá tudja tenni. A hangsúly a ridegségen, a kietlenségen és a színtelenségen van. A Stallone filmmel ellentétben, ahol túlzsúfolt utcák voltak és szín, forma kavalkád. Itt hatalmas épületeket látunk és koszos utcákat, ahol az ember aprónak érzi magát, ahogy a többi emberrel összezsúfolódva tengeti életét. Egy ilyen közegben könnyebben elszabadul a káosz, a bűnözés is hamar irdatlan problémává válhat. Mindent a bandák uralnak, az utcák a drog és a nyomor poklai.
Megacity a bűn városa, ahol egy maroknyi rendfenntartó igyekszik ellátni végtelen és hatástalan munkáját.
Ők a Bírák, akik az utcákat járva tesznek igazságot. A szélsőséges körülmények, szélsőséges válaszlépéseket követelnek meg. Így a Bírák egy személyben ügyészek, bírák és hóhérok, akik szigorú eszközökkel tartják be a törvényeket. Közülük is a legszigorúbb, legmegingathatatlanabb és legkíméletlenebb, Dredd.

A szerepére Karl Urbant találták alkalmasnak, – és valószínűleg megfizethetőnek - aki remekül helytállt, bár a tényszerűség megköveteli, hogy elismerjük:
Sok mindent nem tett.
Nagyjából annyi is elég volt, hogy szűkszavú legyen és arcizma se ránduljon. Ebben nagy segítségére volt, hogy – ahogy a karakter sem – egy pillanatra sem vált meg a sisakjától.
Nagy színészi alakításról nem beszélhetünk, az eredményt azzal érte el, hogy teljesen merev és kis túlzással élve, nem alakít.
Azonban kifogástalan munkát végzett.

Dredd a történet szerint a nyakába kap egy ifjú bírát, (Olivia Thirlby) akit magával kell vinnie és értékelni a nap során tanúsított munkáját és magatartását. Lényegében mentorál és vizsgáztat.
Az újonc, Anderson azonban nem közönséges ember. Egy mutáns, pszichés képességekkel.
Útjuk egy több emeletes lakóházhoz vezeti őket, amit a Ma-ma, (Lena Headey) az örömlányból könyörtelen bandavezérré avanzsáló nőszemély ural. A befolyásos bűnbanda lezárja az épületet, a bírák benn ragadnak, nem menekülhetnek és a banda tagjain kívül még a ház lakóit is rájuk uszítják.
Ketten egy egész ház ellen. Igazán szép munka a feszültségteremtés terén, a körülhatárolt terület felhasználásáért is dicséret illeti a készítőket.
A történéseknek, mutatós akcióknak köszönhetően nem válik unalmassá a film, annak ellenére, hogy ugyanazokat a szürke falakat bámuljuk egyfolytában.
Ettől fogva vadásznak rájuk és a túlélés a tét.
Nincs könnyű dolguk a benn szorult bíráknak és az újonc is elég nehéz vizsgatételt húzott.

Jól látható, hogy a film egyáltalán nem nagyszabású, varázsa az egyszerűségében rejlik, a jól megalapozott hangulatra és az illeszkedő, de azért nem kiemelkedő színészi alakításokra alapoztak. Hitelesebbé válik ezáltal a mozi is, észre sem vesszük és vége is az alkotásnak. Jól szórakozunk rajta, nincsenek felesleges sallangok, csak a lényeg.
Se hülye poénok, se szerelmi szál, se magán drámák.
Egyszerűen csak ridegség, keménység, kíméletlen igazságtétel és harc az életben maradásért körömszakadtáig. Még csak moralizálással sem bajlódtak.
Ez sem baj, a főszereplő egyébként sem filozofikus alkat. Csupán egy gyilkológép, aki elvégzi a feladatot. Kivizsgálja az eseteket, döntést hoz, majd ítéletet hirdet. Mindezt könyörtelenül és drákói szigorral.
Igen sajnálatos, hogy mozis bukása miatt nem folytatják, pedig ebben a koncepcióban talán lehetne potenciál egy második-harmadik részre.

Hasonló tartalmak:

Looper – A Jövő Gyilkosa

A-fraid — Thu, 31 Jan 2013 22:21:46 +0000

A Dredd mellett ez volt az a mozi, amire nagyon kíváncsi voltam a tavalyi kínálatból. Sci-fi rajongóként igazán érdekes és nem utolsó sorban, jó anyagot vártam. „Hosszas” filmkritikusi pályafutásom alatt megtanulhattam volna, hogy:
Kíváncsi lehetsz, de nem szabad VÁRNI!
Ennek áldozata lett az egyébként felmagasztalt Looper is. Sok jót hallottam, majd megnéztem és csalódott lettem. Megvoltak a lehetőségek, melyek egy részét kihasználták, más részét nem. Érdekfeszítő és szórakoztató ugyan, de érezhetően nem állt össze a koncepció, bizonyos aspektusait tekintve pedig kifejezetten felületes.

Tovább...

Rian Johnson megírta a szkriptet és elrendezte a mozit is. Ő nem tapasztalatlan már, a Beépülve és a Szélhámos fivérek című alkotások fémjelzik nevét és lényegében a Looperrel sem végzett rossz munkát. Csupán nem kielégítő.
Az írással azt hiszem nincsen gond, a történet érdekes, sajátos módon használja fel az időutazás agyonrágott gumicsontját. Ezért is keltette fel az érdeklődésemet. Azonban a rendezés már nem lett ilyen jól kivitelezett. Persze ebben benne lehet az is, hogy viszonylag kis költségvetéssel dolgozott.
Főszerepre az általa már ismert, és mostanában felkapott Joseph Gordon-Levitt-et szerződtette Johnson.
Nem tudom, mit látnak ebben az ürgében, mert teljesen középkategóriás. Ha nem találó számára a szerep, akkor nem is tudja jól eljátszani. Én egyetlen alakítását láttam hitelesnek és jónak, az pedig a 2010-es Hesherben volt. Ebben sem remekel, teszi a dolgát, de nem az igazi, hiányos a játéka.
Bár tény, hogy Willis-esre maszkírozva nehezebb dolga volt… de talán ez is közrejátszott abban, hogy nem lehetett vele azonosulni.

Az egyébként magával ragadó és ötletes történetet, amolyan in medias res – módszerrel vezetik fel.
Levitt áll egy kukorica mező mellett, puskával a kezében. Pár méterre előtte egy leterített fólia. Látható, hogy vár valamire, majd hirtelen megjelenik rajta egy megkötözött, fején zsákot viselő egyén, akit a főszereplő késedelem nélkül lepuffant.
Ezután következik a magyarázat:
Az időutazás törvénytelen, de létező dolog. Előbbi mivolta okán főleg a jövőbeni bűnözők alkalmazzák, hogy eltűntessék a nem kívánatos személyeket. Ennek oka pedig az, hogy a jövőben problémássá vált a testek eltűntetése.
Ezért a múltban ’Looper”-eket foglalkoztatnak, akik a látott módon végeznek az arra érdemesekkel.
Cserébe ellenjuttatásként egy táskányi ezüst a jussuk és gondtalan élet, amit nőzéssel, drága dolgok és kábítószer élvezetével töltenek. Jól élnek és muszáj is nekik, hiszen munkájuk miatt velük is végeznek majd. Egyszer érkezik majd egy kivégzendő, akinek a hátán egy arannyal teli zsák lesz.
Ez azt jelenti, hogy saját, jövőbeni énjét küldték neki vissza.
Vagyis mehet nyugdíjba, van 30 éve élni és várni, hogy eljöjjenek érte, majd a múltba küldjék.

Derűs kilátások. Az ötlet önmagában remek, bár azt hiszem, felmerülnek az ilyenkor szokásos időutazással kapcsolatos paradoxonok.
Ez a film sem kivétel, bár nem is igyekszik magyarázattal szolgálni. A történetre koncentrál a tudományos fantasztikus háttér helyett.
Pontosabban szólva a sci-fi háttér adott, csak csupán kidolgozatlan.

Ez történik főhősünkkel is, Joe-val (Levitt). Nyugdíjazzák. Visszaküldik neki idősebb, jövőbeli énjét, (Bruce Willis) aki túljár fiatalabb önmaga eszén és túléli a kivégzését, majd menekülni kezd, a nyomában Joe Jr.-ral, aki helyre akarja hozni a hibáját. Ezt megnehezíti a tény, hogy a hiba miatt rájuk szabadul a időutazásra épülő maffia és vezetőjük (Jeff Daniels) vezetésével az össze Looper az ő vérüket áhítja. A sztorit tovább színezi a szóbeszéd, hogy a jövőben feltűnt egy Esőcsináló névre hallgató titokzatos alak, aki minden Looperrel végez, sőt a bűnbandát is igyekszik felszámolni.
És ez az alak megfoghatatlan, legyőzhetetlen.
Megismerjük az idősebb Joe életét is, egészen a visszaküldéséig, melynek több célja is van.
Egy a megölése, de Willis figurája más céllal érkezik. A jövő megváltoztatása a szándéka és hogy megtalálja a jelenben élő Esőcsinálót és végezzen vele.
Sajnos itt kapcsolódik be egy igen fontos és történet lényegét tekintve elengedhetetlen mellékszál, ami viszont teljesen kiszámíthatóvá teszi a produkciót. Ettől fogva a történet már nem hordoz magában meglepetést, ellaposodik, amire egyébként is hajlamos volt a kohézió hiánya miatt.
Ez pedig a nagy kergetőzés közepette az, hogy eljutnak egy farmházhol, ahol egy nő (Emily Blunt) él kisfiával. De a srác sem közönséges kisfiú…

Ez a film remekül indul, az alapötlet csodás, minden adott volt egy kiváló sci-fi megszületéséhez, akár klasszikus is válhatott volna belőle. Ez nem fog megvalósulni. Ennek fő oka, hogy nem tud egységes maradni, jól felépített keretei között a mozi szétcsúszik. Ezért a rendezés okolható, a történetet sem sikerült igazán jól kivitelezni, az érdekes alapvetésen túl a sztori tovább szövése nem átgondolt.
Aki akciókat vár, az csalódni fog, aki látványosságokat vár, szintén. Mindkettő meg van ugyan a filmben, pont kellő mennyiségben. Egyértelmű, hogy a sztorit kívánták a középpontba helyezni, megtámogatva némi drámával, de ez nem sikerült maradéktalanul. Az erős kezdés utána a történet elcsúszik önmagán, fokozatosan laposodik el, amin még az időnkénti fordulatok sem segítenek, kiszámíthatóságuk okán.

Hasonló tartalmak: