film

Meg van a 7. Star Wars mozifilm címe

wouhn — Fri, 07 Nov 2014 08:25:10 +0000

Star Wars: The Force Awakens

Hasonló tartalmak:

Benedict Cumberbatch lesz Doctor Strange

wouhn — Tue, 28 Oct 2014 11:00:46 +0000

Nagyon úgy néz ki, hogy Benedict Cumberbatch lesz Doctor Strange az elvileg 2016-ban bemutatásra kerülő azonos című Marvel filmben.

Hasonló tartalmak:

Ne Engedj El! (Never Let Me Go)

A-fraid — Tue, 28 Jan 2014 16:24:10 +0000

Nem túlzás azt mondani, hogy 2010 legjobb filmje volt.
Kazuo Ishiguro nagysikerű regényéből földrengésszerű filmet rendeztek.
Ugyan science-fictionnek kategorizálják, de ez a jellege nem domborodik annyira ki. Ez egy anti-utópia, ami megrázó és kemény történettel bír.
Gyermekként szeretjük azt gondolni, hogy az élet előttünk áll, bármit megtehetünk, akárki lehet belőlünk. Filmünk főszereplői viszont teljesen tisztában vannak sorsukkal, amit előre elterveztek számunkra és lehetőségük sincsen a változtatásra. Életük nem a saját kezükben van, és a legszörnyűbb az alkotásban az, hogy ezt teljes belenyugvással kezelik.
Mark Romanek elsöprő erejűt rendezett.

„Kiss me and never let me go.”

Tudományos fantasztikum a sztori, ez tény, de ahogy az gyakori tévhit, ez nem jelenti azt, hogy a jövőben is játszódik. Ez egy olyan világ, ahol az 50-es években komoly orvosi áttörés történt, aminek köszönhetően az emberiség átlagéletkora meghaladta a 100 évet. Ez úgy vált lehetségessé, hogy az emberek beteg, vagy öregedő szerveit újakra és egészségesekre cserélik.
Ez viszont csak donorok segítségével érhető el.
A történetben három ilyen donor rövid és szomorú életét követhetjük nyomon.

Ezeket a donornak szánt lényeket – azért lényeket, mert nem kezelik őket emberként és a film sem mondja ki konkrétan mik is ők – azért hozták létre, hogy a közeli jövőben másoknak adhassák a szerveiket.
Kora gyermekkoruktól kezdve elszigeteltségben nevelkedtek, odafigyelve az egészségi állapotukra, testi épségükre, hiszen létezésüknek egyetlen célja, hogy pótszervekkel láthassák el a társadalmat.
Olvastam valahol, hogy nem értették miért viselték belenyugvással a sorsukat ezek az emberek.
Ha valakit fiatalkorától kezdve arra nevelnek, hogy az élete mások életét menti majd meg, hogy számára nincsen más lehetőség, hogy amit tesz az jó, hiszen másokon segít, az nem kérdőjelezi meg ennek helyességét. Ez egy borzasztóan egyszerű és szörnyű magyarázat.
Kazuo és a filmes adaptáció is elborzasztó dolgokat ábrázol, mélyen megrendítő dolgokat.

Főszereplőnk Katty H., (még rendes nevet sem kapnak) a történetüket ő meséli el, miközben visszaemlékezik, mialatt Tommy-t éppen előkészítik az Adományozásra. Őt Carey Mulligan alakítja, elképesztő átütő erővel. De ez mind a három főszereplőre igaz. Mind Andrew Garfieldra,
– ő Tommy karakterét formálja meg - mind Keira Knightley-ra, aki a harmadik szereplő, Ruth szerepét vállalta.
Ők hárman egy iskolában nevelődtek és ifjú éveik jó részét együtt töltötték, köztük szerelmek szövődtek, aminek egy szerelmi háromszög lett az eredménye.
Minden szempontból olyanok, mint az emberek. Megkérdőjeleznek dolgokat, az oly sokszor emlegetett Galéria szerepét, kikről mintázhatták őket, de e mögött csupán kíváncsiság van és nem a lázadás csírája.
Vagy ott van Kathy időnként beúszó narrálása, ami tovább mélyíti a képekben tálalt mondanivalót, vagy Tommy megrendítő kifakadása a film végén. A szereplők nehezen fogadják el a számukra kijelölt utat, de végül elfogadják, mert tudják, nincs más lehetőségük.
Összességében a legelszomorítóbb dolog a produkcióban az, hogy mennyire beletörődnek a sorsukba, ami nem azt jelenti, hogy nem próbálkoznak rövidke életük meghosszabbításával, (hiszen többségük a harmincat sem éli meg) de azt is tudják, hogy nincs mese, előbb vagy utóbb mind a boncasztalra kerülnek.
Igen, szándékosan mondtam boncasztalt…

Már ifjúkoruk is keserűséggel teli, és a sorsuk árnyéka mindannyiukat mélabússá, elgondolkodóvá teszi.
Aztán elvállnak útjaik. Kathy gondozó lesz, aki a donoroknak segít elviselni az Adományozással járó megterhelést, ennek köszönhetően kitolódik az Első Adományozásának időpontja.
Az élet azonban úgy alakul, hogy a három fiatalember útja újra keresztezi egymást és Kathy végigkíséri barátait egészen útjuk végéig. Tommy-val ismét megtalálják be nem teljesedett szerelmüket.
De mégis milyen megrontott szerelem ez, ha tudják, mennyi ideig maradhatnak együtt?
Talán jobb is, ha az ember mélyebben nem gondol bele ennek szörnyűségébe, mert komolyan felsértheti magát.

Elképesztően erőteljes ez a film, remek az alapötlet és erre egy oly irgalom nélküli drámát építettek fel, hogy az embernek még a lélegzete is eláll.
A történet borzalmas dolgokat mutat be, mindezt szinte könnyedén teszi, de ezzel fejezi ki a szörnyűségek valódi mivoltát.
Iszonyú látni, hogy élő és érző lényeket nevelnek arra, hogy olyan sorsot fogadjanak el, ami előre meghatározott és az emberiség legnagyobb félelmével végződik. A halállal.
Áldozathozataluk néma, néha még az öröm aranyával is sikerül befuttatniuk csekély, ám annál tartalmasabb létüket. Egy olyan életet, amiben nem ismert a kegyelem. Bár mondják, hogy:
„A remény hal meg utoljára.” – de az ő esetükben a remény eleve halvaszületett.
Iszonyatos, hogy mennyire eszközként kezelik őket, ahogy azt a film be is mutatja a műtétek is rutinszerűen zajlanak és ezek az emberek, akiket gyerekkoruktól ismerünk, úgy fekszenek ott, mint egy rongybaba.
Az emberek sem tudják, hogy kezeljék őket, miként viszonyuljanak hozzájuk.
Többségük valóban eszközként tekint rájuk, nem tudják mik is ők, ahogy azt a film legvégén olyan kegyetlenül be is mutatják a nézőknek, amikor a Galéria reményében kapaszkodva ellátogatnak a Madame-hoz, hogy Halasztást kérjenek, hogy szerelmükkel együtt tölthessenek még egy kis időt.
Ez az alkotás kegyetlen. Durva darab, ami mélyen felsértheti az embert, amilyen iszonyatosan zökkenőmentes a rendszer, amiben ezeknek az embereknek kell élniük, olyan hatékonyan mutatja be minden szörnyűségét. Ez az a film, amit csak saját felelősségre tudok ajánlani bárkinek is.
Igénybe veszi az embert, nem sok mozi képes elérni hasonló hatást, nem csak nálam, de azt hiszem másoknál is. Ez még egyszer klasszikus darab lesz.

Hasonló tartalmak:

Szupercella (Escape Plan)

berkg — Fri, 22 Nov 2013 21:25:51 +0000

A Szupercella lassan, vontatottan indult, de a fordulópontnál nemcsak a szereplőket, de a nézőket is magával ragadja. Kedves nézők dőljenek hátra a székeikben és jöhet a nosztalgiázás, hiszen a 80-as évek két meghatározó alakja ismét akcióba lendül.

http://www.youtube.com/watch?v=F9i_pmMR89g

Tovább...

rendező: Mikael Hafström
forgatókönyvíró: Miles Chapman, Jason Keller
zeneszerző: Alex Heffes
operatőr: Brendan Galvin
producer: Robbie Brenner, Mark Canton, George Furla
vágó: Elliot Greenberg
szereplők:
Sylvester Stallone (Ray Breslin)
Arnold_Schwarzenegger (Rottmayer)
Jim (James) Caviezel (Willard Hobbes)
Vincent D'Onofrio (Lester Clark)
Vinnie Jones (Drake)
Amy Ryan (Abigail Ross)
Faran Tahir (Javed)
50 Cent (Hush)
David Joseph Martinez (Beradah)
Sam Neill (Dr. Emil Kaikev)

Sylvester Stallone szokatlan szerepben tűnik fel a filmvásznon. Ray Breslint testesíti meg, aki börtönökből szökik meg, ezzel tesztelve a védelmi rendszerüket, rávilágítva a gyenge pontjaira, amiknek a megerősítésével az elítélteknek esélyük sincs megszökni a „zárt világból”. Breslin rendkívüli intelligenciával rendelkezik, és korát meghazudtolva hajtja végre a szökéseket.

Mottója: a sikeres szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Tapasztalataiból könyvet is ír, melyben kifejti, milyennek kell lennie egy tökéletes szökésmentes börtönnek.

Breslin cége nagy dobásra készül, az új megbízásuk egy szupertitkos, high-tech börtön, a Sírkő szökésállóságának a tesztelése. Ám hiba csúszik a számításba, Breslint elrabolják és a szupertitkos börtönben tér magához, ahol rá kell jönnie, hogy a játékszabályok megváltoztak. A szabadulás tervezése közben arra is fény derül ki és miért akarja kivonni a forgalomból.

A szökésre egyetlen esély van, együtt kell működnie rabtársával Rottmayerrel, aki az embertelen körülmények ellenére sem veszítette el a humorát.

Schwarzenegger láthatóan jól érezte magát a rászabott szerepben, szinte minden jelenetében brillírozott, a magánzárkában német nyelven előadott monológja pedig egyszerűen zseniális, a film egyik csúcspontja.

Kiemelkedően jól játszotta a szerepét Jim Caviezel is, aki egyé forrt a szerepével, ezáltal kihozva a maximumot a karakterből. A csendes őrült börtönigazgató Breslin könyve alapján építette meg a börtönt. Maximalizmusa határtalan és a pengeéles agya csak úgy hasít, amivel igencsak megnehezíti Breslin és Rottmayer életét. A jéghideg tekintetétől pedig az ember ereiben megfagy a vér.

Pozitívum számomra, hogy a főszereplők kezébe nem adnak extra kütyüket, nincs autós üldözés, túszdráma és egyéb felesleges körítés. Ennek ellenére fel tudja venni a kor ritmusát, a MacGyvert megszégyenítő trükkökkel, a verekedős, robbantós, lövöldözős jelenetekkel. Bár vannak benne vontatott részek, és szinte minden jelenetét láttuk már más akciófilmekben, ennek ellenére eladja a mozit Stallone és Schwarzenegger neve és jelenléte.

Pályájuk csúcsán még hallani sem akartak arról, hogy egy filmben szerepeljenek, most mégis megtört a jég. Stallone és Schwarzenegger belátta, hogy a mai világban együttes erővel sokkal sikeresebbek, mint külön-külön.

Az internetes vélemények alapján a film nagyon megosztotta a rajongókat. Én mindenesetre örülök neki, hogy elkészült ez a film, nem csak azért mert szórakoztató, humoros és néha még meg is lepett, hanem azért is, mert a 116 perc alatt volt időm nosztalgiázni. Jól esett egy kicsit visszacsöppenni a múltba, felidézni a ma már klasszikusnak számító filmeket, jeleneteket, amiket még VHS kazettáról néztünk jobb esetben szinkronosan, rosszabb esetben hangalámondással.

Érdekességek:

„Egész nap forgattunk, különböző kameraállásokból. Sly földre került, majd én is földre kerültem. Behúztam neki. Behúzott nekem. És végül egy vad verekedős jelenet kerekedett az egészből.” – mesélte Svarci egy internetes oldalnak. „Persze jól meg volt tervezve minden mozzanat, sokat dolgoztunk rajta, hogy minden ütés pontos legyen. De nem kontrollálhatsz mindent. Egy idő után kicsúszott a kezünk közül a dolog, és rögtönöztünk. Félelmetesen jó volt a közös munka!”

Amikor az újságíró egy valós bunyó lehetőségére terelte a szót, hogy vajon ki kerekedne felül kin, mindkét sztár poénos válasszal reagált. „A következő filmünkben mi leszünk a morcos vén csókák és lejátsszuk a meccset egymás között.” – válaszolt nevetve Sly. Svarci erre azzal kontrázott, hogy " Sly ütne-verne, erre én jól elküldeném, hogy szálljon már le rólam, és inkább együnk egy jót." A Terminátor azért azt is hozzátette zárásként, hogy mindkettőjükben duzzad a versenyszellem, és emiatt egy nagyon érdekes küzdelem lenne.

Nagy port kavart Stallone első festménykiállítása
Sylvester Stallone személyesen nyitotta meg vasárnap Szentpéterváron a festményeiből rendezett első oroszországi kiállítást, amelyet a helyi kommunisták be akartak tiltatni.
A patinás Orosz Múzeumban január közepéig nyitva tartó tárlaton 36 alkotást mutatnak be a hollywoodi sztár négy évtizedes festőművészi pályafutásából.
Vlagyimir Guszev múzeumigazgató szerint a filmsztár festményei "kifejezőek, erőteljesek és dinamikusak, bemutatják, hogy mennyire agresszív a világunk". Joszif Kiblickij, a múzeum művészettörténésze szerint Stallone impresszionista és expresszionista ihletésű képei "egyértelműen művészi értéket képviselnek, és a laikusok szemében alig különböznek napjaink egyik legdrágább festőjének, Jean-Michel Basquiatnak a festményeitől", akinek a képei dollármilliókért kelnek el.

Az Interfax orosz hírügynökség jelentése szerint a kiállítást megnyitva Stallone azt mondta, olyankor ragad ecsetet, amikor másként nem tudja kifejezni az érzelmeit. Hangsúlyozta azt is, hogy a festés számára nem a haszonszerzést szolgálja.
Az orosz szélsőbaloldal be akarta tiltani a kiállítást és tüntetésekkel fenyegetőzött arra az esetre, ha ez nem történik meg. Az Oroszország Kommunistái nevű párt szentpétervári szervezete szerdán pornográfia terjesztése címén feljelentette a színészt, aki egy pornófilmben alakította legelső filmszerepét. A kommunisták szerint a Stallone főszereplésével forgatott Rambo-filmek "támadó háborúkra uszítanak".

Hasonló tartalmak:

Szemfényvesztők (Now You See Me)

A-fraid — Wed, 20 Nov 2013 14:50:23 +0000

A legutóbbi szavazatok alapján ez a film nyert, szóval itt is van! Az idei év egyik meglepetése volt ez a mozi, ami világszerte nagy siker volt, annak ellenére, hogy erre senki nem számított, és ha őszinték vagyunk nem olyan nagy varázslat a produkció. Azonban nagyon szórakoztató.

Tovább...

Rögtön előre leszögezem, hogy nyugodtan meg lehet nézni a Szemfényvesztőket, mert megéri.
Nem mutat fel semmi újat, még különösebben eredetinek sem nevezhetnénk, de észre se vesszük és máris kikapcsolt bennünket. Nagyon jó a tempója, a történések pörögnek, mi nézők pedig csak bámulunk, miközben a szemünk elé tárul a világ legnagyobb bűvész trükkje.

A bűvészek nem először szerepelnek a vásznon, és meg kell hagyni, nem is ez volt a legjobb adaptációja a témának. A tökéletes trükköt eddig semmi sem überelte...
Louis Letterier rendező egy számos ember által firkálgatott szkriptet kapott kézhez, ami ritkán jó jel és az ebből fakadó hibák észre is vehetőek az alkotáson. És Letterier sem az az elit direktor, hiszen munkái között (A titánok harca, A hihetetlen Hulk, A szállító 2. és A nyakörv) nem találhatóak igazán jól sikerült darabok. Ám a Szemfényvesztőkkel sikerült neki a kiugrás, hiszen filmjét kedvelték az emberek és máris készülhet a folytatás, amit szintén ő fog rendezni. Ergo, borítékolható a blama...

Elsőre az ember azt hihetné, hogy valami Oceans 11 utánzatot fog látni, csak bűvészekkel, szélhámosokkal, mentalistákkal, ám ez nincs így. Illetve nem teljesen.
A sztori kezdetén összeszedik a négy bűvészt, (Isla Fisher, Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Dave Franco) mivel rajtuk alapszik az egész.
Középszerű, vagy egykor nagy sztárok, ismeretlen senkik, akiknek sajnos egyáltalán nem dolgozták ki a személyiségét, így elsikkadnak. Egyedül Harrelson tud némi színt vinni a figurájába. Nem kerülnek közel a nézőhöz. Idegenek maradnak.
De a főszereplők is! Akiket Mark Ruffalo és Mélanie Laurent személyesített meg. Ők ketten egy FBI és egy Interpol ügynököt játsszanak, aki a fentebb említett négyes után nyomoznak, ugyanis a kvartett egy évvel a bekövetkező események előtt, egy különös, misztikus és rejtélyes invitálásnak engedve találkozik, ahol beavatják őket egy nagyszabású terv részleteibe, amit nekik kell végrehajtaniuk. Ami ha sikerül, az évszázad legnagyobb trükkje lesz. Ez a mutatvány három felvonásból épül fel, és mindegyik beillene záró mutatványnak, már ami a megvalósítást és a kalibert illeti.
Azonban elsőként egy bankrablással nyitnak. Emiatt indul utánuk nyomozás és ettől kezdve a film nem más, mint akció akció hátán – de persze nem az a lövöldözős, vérgőzös fajta.

Nagyon pörög a film, minimalizálták az üresjáratokat, miközben zajlik a nyomozás, sőt Morgan Freeman személyében még egy hivatásos bűvész leleplező is a nyomukba ered. Ám a Négy lovas néven elhíresült társaság megállíthatatlanul robog a végkifejlet felé, mindig egy lépéssel mások előtt.
Egyetlen dolog bánt a mozival kapcsolatban (a karakterek semmilyen jellegén túl) és az a befejezés összecsapott, felületes, hirtelen volta. Nem volt méltó az addig felvonultatott eseményekhez.
Elmaradt a nagy durranás, a hatalmas meglepetés, pedig ezt Lettier nagyon is jól tudta prezentálni a film során. A trükkök nagyon ültek, nagyot szóltak.
Ehhez képest a filmvégi fordulat elég gyalázatos volt.
Pedig a készítőknek sikerült megragadni a bűvészet lényegét. A szórakoztatást, a hit fontosságát és a szemfényvesztést, hiszen a bűvész mindig eltereli a figyelmet a fontos dolgokról.

„Aki túl közel jön, nem lát semmit!”

És így is van. A szereplők benne vannak a sűrűjében és ezért semmit nem vesznek észre. De mi nézők is meg vagyunk vezetve rendesen!
Csak a lezárás lett volna valamivel frappánsabb! Meg a felesleges szerelmi szálat is mellőzhették volna...
Azért arról nincsen szó, hogy ez elrontaná a filmélményt, mert nem így van. A Szemfényvesztők ugyan egy közepes produkció, de azért inkább a jobb mozikra hajaz. Csalódást keltő a potenciál kihasználatlansága és szereplők gyenge megformáltsága, a sztori gyengeségei és a finálékor elmaradt tűzijáték, de azért egyáltalán nem rossz mozi. A humor terén is elég jól teljesít, bár néha azért már talán túlzásokba esik a bohóckodásokkal. Én nem hagynám ki, de még egyszer nem is nézném meg. Élvezetes, ahogy gördülnek az események, majd a nagy álmélkodás után elmagyarázzák, hogy miért is nem láttunk a saját szemünktől.
Jó kis bűvész mozi!

Hasonló tartalmak:

Boszorkányvadászok (Hansel & Gretel: Witch hunters)

A-fraid — Sun, 17 Nov 2013 18:17:33 +0000

Hollywood újabb iszonyatos, gyalázatos próbálkozása, hogy feldolgozza, modernizálja a régi, szép gyermekmeséket. A Grimm fivérek számos története közül (nem ők írták) ez az a darab, amit talán nem is kellett volna háborgatni. Jancsi és Juliska történetét elképzelhetetlenül nehéz lett volna komoly sztoriba ágyazni, úgy, hogy nem gyerekeknek készül. Ehhez képest legyártottak egy felnőtteknek szóló blockbustert, amit nem lehet komolyan venni.

Tovább...

Igen, megnéztem – nem most, és nem is aktuális már – de egyszerűen kíváncsi voltam, nem bírtam megállni. Tudnom kellett, hogy mit hoztak ki ebből a röhejes elképzelésből, bár számomra is nyilvánvaló volt (meg volt ám előzetes is...) ez nem lehet jó. Persze igazam is lett, de mégis a saját szememmel kellett látnom.

Az alapsztorit mindenki ismeri, ősrégi gyerekmese, szóval nem is nagyon magyaráznám. A lényeg annyi csak, hogy János (Jeremy Renner) és Júlia (Gemma Arterton) – azt azért reméltem, hogy a magyar szinkronban nem Jancsit és Juliskát kell hallgatni – túlélve a Mézeskalács ház borzalmait, („Egyél!” – elég vicces volt) felnőve boszorkányvadásznak állnak, és vidék szerte e természetfeletti lények felkeresésén és elpusztításán ügyködnek. A gyermekkori trauma miatt nem hat rájuk a mágia. Ennek köszönhetően híres vadászok lesznek, akiket éppen egy balsorsú városkába vezet a sors, ahol sorban tűnnek el a gyerekek.
A városvezetés felkéri őket, hogy találják meg az eltűnésekért felelős banyát és hozzák vissza a gyerekeket. Ez persze koránt sem olyan egyszerű, hiszen mint kiderül, nem egyetlen vasorrúval van dolguk, hanem egy egész sereggel, mivel boszorkányszombatra készülnek, ami aztán húúúde...
Nem is nagyon mélyülnék meg jobban a történetben, mert egyszerűen siralmas, de minden tekintetben.
Mind a szereplők, mind az események. Tommy Wirkola (a Náci zombik rendezője) megkapta a lehetőséget, hogy igazán „nagy” mozit rendezhessen, – A szkriptet is ő írta, szégyellje is magát! – de azt hiszem, abban mind egyetérthetünk, hogy nem bírta meghazudtolni önmagát. Egy komolytalan, fércmunkát adott ki a kezéből, amit még tele is pakolt (szándékosan?) ironikus poénokkal, amitől a filmje link lett.
Ilyen János cukorbetegsége, ami olyan fricska, ami értékelhető ugyan, de nagyon ciki.
Ráadásul honnan szerez inzulint? Vagy az eltűnt gyerekek a tejesüvegen? És még lehetne sorolni, mert Wirkola telenyomta hasonló marhaságokkal a moziját, amivel nem is lenne baj, ha minden mást komolyra lehet fordítani. Nos, ez nem sikerült, sőt minden más rém sablonos.
Az egész lényegében klisék egymásra hányása, plusz némi látvány. Semmi több.

A boszorkányok inkább állatias szörnyetegek, mint sem mágiahasználók, akik egyébként kizárólag ilyen dobálós varázslatokat ismernek, de legalább profi harcművészek és olyan hangokat adnak ki magukból mint egy Predátor... Minősíthetetlen!

Ritkán látni ennyire ötlettelen, kliséhalmozó, „házi feladat” jellegű produkciót. A sztori fordulatai teljesen tipikusak, ezerszer láttunk ilyet, a körítés pedig agyon modernizált, ami a borzalmasan tartalmatlan szövegkönyvön is meglátszik.
Az elhangzó szövegek sem illenek a korhoz, bizonyos tárgyak, viselkedésmódok és helyzetek sem, és ezek abszurd módon nevetséges hatást keltenek.
Nem viccesek, félreértés ne essék! Röhejesek! A kettő nem ugyanaz.
Most Wirkola mozija vagy szándékos fricska, vagy egyszerűen rossz és gyenge, mivel nem találta meg a kényes egyensúlyt a bohóckodás és a komolyság között. Bár a sztori önmagában megnehezítette, ha nem ellehetetlenítette a dolgát. A film szembántó gusztustalansága mégis elsősorban a számtalan ismétlésben ismerhető fel. Nincs benne egy eredeti momentum, mindent láttunk már korábban, amit ebben felvonultatnak. Silány alkotás, ami az életkedvet is elveheti, ha nem úgy állunk a megtekintéséhez, hogy most valami röhejesen szánalmasnak leszünk tanúi.
Az egyetlen dolog, amit értékelni tudtam az a főcím volt.
A két vezető színész, Arterton és Renner, nem tudták hozni a figurát, mivel nem is volt olyan. A két főszereplő tök idegen marad egész végig, nem lehet velük azonosulni, mert nincs igazi jellemük, amiben megmutatkozhatna, hogy élő és lélegző lények. Mint a papír. Egyszerű és nincs rajta semmi.
A készítők - és leginkább Wirkola – nekiálltak a vászonnak, de csak valami gusztustalanságot pacsmagoltak össze, amit megnézünk ugyan, de nem tapasztalunk semmi változást magunkban.
Nem történik semmi, majd tovább állunk.
Nagy a látvány és nagy a hatásvadászat, de az egész teljesen üres.
Még az időt is kár rápazarolni, kivéve, ha esetleg összeülnénk egy társasággal, hogy jót röhögjünk valamin, mivel a vígjátékok is egész silányak mostanság. Egy C-D kategóriás filmmel – vagy Asylummal – egyenértékű, mint szórakozás, és ugyanolyan bosszantó.

Hasonló tartalmak:

Az elnök végveszélyben (White House Down)

Azozo — Sun, 10 Nov 2013 19:51:18 +0000

Idén Hollywood hadjáratokat indított a washingtoni Fehér Ház elfoglalása, felrobbantása ellen. Az első körben Gerard Butler-ék próbálták megakadályozni a terrorista hatalomátvételt, majd a kisebb garanciát érzékeltető, Roland Emmerich által rendezett „Az elnök végveszélyben” című produkció is hasonló témát dolgoz fel.

Tovább...

Ezúttal lehetett volna akár egy összehasonlító kritikát is írni (később még elkészülhet), ám az észrevételek, vélemények alapján a jobbikat választottam egy kellemes elemzésre. Az első dolog, amit észrevesz a néző mindkét szerzeményen, az Egyesült Államok mérhetetlenül kiforrott propagandája. Természetes dolog, hogy a jelenlegi, aktuális elnök alteregóját, Barack Obama hasonmását tették meg az első emberré. Kemény akciófilmről van szó, amelyben megtalálhatók a már jól ismert tipikus, klisés elemek, a színészi alakítástól a kameramozgáson át, a teljes koreográfiáig. Alapvető komponense az üldözés, a verekedés, a robbantás, és még sorolhatnám. Ráadásul, a stáb és a színészek szakmai elhivatottsága, tudása jól tükrözi azt, hogy szinte minden egyes része jól sikerült a műnek. A film gyengébbik pontja a sztori.

Azokat a gondolatokat, elcsépelt véleményeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államok magáról alkotott, azok megmutatkoznak ebben a történetben is. Egy terrorista csoport szállja meg a Fehér Házat, hogy elégtételt vehessen egy olyan fiatal katona halálán, aki értelmetlenül vesztette életét Irakban. Az apa, aki bosszút forral, és az elnök, aki viszont azért dolgozik, hogy végre hazahívhassa a dél-nyugat ázsiai frontról az USA fiatal harcosait, hogy - mitsem törődve a fekete fegyverpiaccal, illetve a diplomáciai ügyekkel - egy időre véget vethessen a háborúnak. Az elnököt megtestesítő Jamie Fox-ot soha nem láttam még ilyen nehéz helyzetben, de ami azt illeti, véleményem szerint kiválóan szerepelt. Szinte teljesen át tudta adni magát a vezetői énjének.

A magánéleti problémákkal küzdő, korábban katonaként szolgáló, John Cale karakterét játszó Channing Tatum fokozatosan belerázódik az elnök testőrének szerepébe, a valóságban, és a filmvásznon is látványosan sajátította el feladatát. A családi problémákat az események jelentősen feljavítják, hiszen az apából egy igazi hős válik, lányával folytatott rossz viszonya megszépül, amely az egyik legfontosabb szála a produkciónak. Az elnök, valamint az élharcos között kellemes, poénos szófordulatok hangzanak el, és nem komolyodott el a kettejük közötti színjáték, kicsit akció- vígjátékosították a műfajt. Meglepő fordulatot hozott James Woods. Az idős színész hozza el a sztoriban a legmeghökkentőbb fordulatot, amelyet lehet, hogy jobb lett volna talán kihúzni legalább a film kétharmadáig.

A szereplőkkel együtt a teljes technikai stáb is rendkívül „erős”. A forgatókönyvíró, James Vanderbilt a thrillerek, és sci-fi akciófilmek egyik legjobbjának számít. A produkció karmestere, Roland Emmerich ismét a minőség mellett döntött, a képi felvételek, illetve maga az egész forgatási helyszín nem kevés pénzbe, és bizonyára nehéz szervezési munkálatokba kerülhetett. Szórakoztatóvá vált, egyben a régebbi akciófilmeket idézi. A viszonylag kis forgatási helyszínen készült műbe még egy rövid autós üldözés is belefért, vagyis a készítők minden elemét ki akarták használni ennek a műfajnak. Aki megnézi a filmet, bizonyára észre fogja venni a korábbi nagysikerű, ismertebb alkotásokból átvett klisés egységeket, vagyis a „Drágán add az életed” -től, a „Szikla” című produkcióig sok ismerős jelenettel találkozhatunk.

Hasonló tartalmak:

Croodék

berkg — Tue, 05 Nov 2013 14:44:13 +0000

Az emberek manapság inkább a jövőbe tekintenek, mint a múlton rágódnak. A Dreamworks azonban mégis egy ősrégi témával állt elő, amit egy szerethető, látványos és szórakoztató mesévé formált.

http://www.youtube.com/watch?v=sS3LxBtmNDE

Tovább...

rendező: Kirk De Micco, Chris Sanders
forgatókönyvíró: Chris Sanders, Kirk De Micco
zeneszerző: Alan Silvestri
operatőr: Yong Duk Jhun
producer: Kristine Belson, Jane Hartwell
vágó: Darren T. Holmes
szereplők:
Nicolas Cage (Grug hangja)
Ryan Reynolds (Guy hangja)
Emma Stone (Eep hangja)
Catherine Keener (Ugga hangja)
Clark Duke (Thunk hangja)
Cloris Leachman (Gran hangja)
Chris Sanders (Belt hangja)
Randy Thom (Sandy hangja)

A történet egy kőkorszaki család mindennapjait mutatja be. Az apuka a széltől is óvja a családját, így a biztonságot jelentő barlangot ritkán és meglehetősen rövid időre hagyják el. A kamaszlány lázad a bezártság és az unalom ellen, ami állandó konfliktushoz vezet az apjával. Egyik éjszaka elszökik a barlangból és belebotlik a feltaláló Guy-ba, akinek elragadó mosolya és a fura kütyüi elvarázsolják a kalandra éhes Eep-et.

Szerencsére mielőtt kezdene unalmassá válni a monoton családi élet és az ingerszegény környezet taglalása, egy éles váltás következik, ami hatására felgyorsulnak és izgalmassá válnak az események.

A világvége fenyegető közeledése menekülésre kényszeríti Croodékat (egy kis Jégkorszak feeling). A hosszú vándorlás, a kalandok és az új dolgok felfedezés a kezdeti széthúzások ellenére összekovácsolja a családot. Természetesen a helyszínváltozások és kalandok közepette karakterfejlődéseket is felfedezhetünk.

Croodéknak is hasonló problémákkal kell megküzdenie, mint a mai átlag családoknak. (Pl.: családfő anyós feszültség, egy veszélyérzet nélküli kisgyerek féken tartása, egy túlsúlyos, félénk, önértékelési problémákkal küzdő fiú tépelődései, egy kalandra és szabadságra vágyó kamaszlány lázadásai, egy konok apuka, aki a potenciális udvarló felbukkanása során, felbőszült bikává válik.) Szerintem hasonló problémákat és karaktereket mindenki talál a saját családjában vagy az ismeretségi körében. Pont ez teszi a mesét olyan emberközelivé, átérezhetővé.

Az alkotók mindeközben fergeteges poénokkal dolgoztatják meg a rekeszizmokat és csodálatos vizuális élményekkel kápráztatják el a nézőket.

A mese többnyire a családfő és a lánya közötti feszültségre, ill. a hirtelen felbukkanó és akarva akaratlanul is az életük részévé váló Guy-ra koncentrál. A család többi tagját mellékszereplőként kezeli és azt, hogy ők hogy élik meg a változást, csak felületesen ábrázolják.
A drámai befejezés elmarad, helyette cukormáztól ragadós befejezést kapunk. Persze ez nem olyan nagy probléma, hiszen egy mesénél mindenki happy and befejezést vár.

Valódi érzelmekkel átitatott, bájos meséről van szó, ami hol megnevettet, hol könnyeket csal a szemünkbe. Minden adott volt hozzá, hogy emlékezetes alkotás váljon belőle, kaland, szerelem, kedves, újszerű sztori, szájtátós látványvilág, bájos karakterek, de valahogy mégis hiányzott belőle az átütő erő. Az alkotók nem merték erős kézzel végigvinni ezt az új vonalat, alkalmaztak néhány lerágott csontnak számító sablonos megoldást is, ami miatt a mese elveszítette azt a bizonyos pluszt.

Mint minden nagyközönségnek szánt alkotás, a Croodék című mese is rejt magában tanulságot (nyitottnak kell lenni az új dolgokra; a szeretet és az összetartás átsegít minden nehézségen, de mindehhez sokszor önzetlenségre és önfeláldozásra is szükség van), ami a XXI. században élő emberek számára is megszívlelendő.

A produkció megszínesíti a szürke hétköznapokat, szórakoztató hétvégét biztosít a családnak, de ennyi és nem több, sajnos pár hónap múlva a feledés homályába vesznek Croodék.

Érdekesség:

A látványtervet az Utah állambeli Zion Nemzeti Park látképe inspirálta. A Virgin-folyó vájta huszonnégy kilométer hosszú kanyon vörös homokkő szikláit vízesések és vízfolyások szabdalják, melyek vadul burjánzó növényzetet táplálnak. Az egész vidék mesésen gyönyörű, ugyanakkor meglepően valóságos. Ez a táj szolgált alapul az őscsalád lakóhelyének és vándorútjának megtervezéséhez.

Hasonló tartalmak:

Riddick

A-fraid — Mon, 04 Nov 2013 16:00:30 +0000

A szavazatok alapján ez a film nyert, így hát, itt van az összefoglaló véleményem az idei év egyik nagy blockbusteréről, mely újabb fejezettel gazdagította a Riddick történetet, ami nagyrészt a legelsőt idézte.
Hogy ez baj, vagy sem, arról lentebb értekezem...

Tovább...

Riddick figurája – melyet Jim Wheat alkotott meg – újra a vászonra került és mivel elválaszthatatlan Vin Dieseltől, így ismét a színész formálta meg. Ráadásul igen jól.
Diesel nem valami jó színész, de ennek a magányos, cinikus figurának kitűnően a bőrébe tud bújni. Neki való a szerep, ez kétségtelen.

A sztori maga a Sötétség krónikája után következik és eléggé mezítlábas, lévén iszonyatosan egyszerű.
Nem mutat fel valami sokat és az volt az érzésem (nem csak hangulatban) visszatértek a Pitch black sablonjához. Számomra kísértetiesen hasonló volt az alapvetés. Valamelyest a Bolygó neve halál is felidéződött bennem. Halványan.

Riddick-et átverik és egy kietlen, szélcserzett, sivatagi világon hagyják elpusztulni. Főhősünk a film elején pusztán túlélni igyekszik az ellenséges és kietlen bolygón, aminek minden egyes élőlénye a vérét akarja. Eközben erőteljesen narrál, mely során elmeséli a rövid előzményeket, megszidja magát, amiért elpuhult, és értekezik az életről is. Ez a „filozofikus” merengés azonban meg-meg van szakítva elkeseredett harcokkal a bolygó élővilágával és szenvedéssel, ami egész konkrétan azt jelenti, hogy Riddick a film első tíz percében csak különböző lényekkel birkózik. Igyekszik erőt gyűjteni a túléléshez, célja a menekülés a planétáról és erre alkalma is nyílik, hiszen talál egy elhagyatott állomást, melyről vészjelzést indít útjára.
Erre két csoport is reagál. Az egyik egy mindenre elszánt fejvadász csapat, a másik pedig egy különítmény, melyet Riddick egyik régi ismerőse vezet. Egy alak a múltjából, ami miatt a sztori nem egyszerűen arról szól, hogy főhősünk mindenkit megöl, megvezet, vagy átver, hogy egy hajóhoz jusson.
A két csoport közti feszültséget tovább növeli Riddick személye is, aki igyekszik a maga javára fordítani a helyzetet, ám ez koránt sem egyszerű. S ha ez nem lenne elég, akkor még az idő is szorítja az egyre csökkenő lélekszámú bandát, hiszen egy vészjósló vihar is közelít, mely a mozi fináléjára ki is tör, mi több nagyban megnehezíti a menekülést is.

A film elég minimális, már ami az eseményeket és a hangulatot illeti, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez egy blockbuster.
Popcorn mozihoz képest elég szerényen adták elő, bár meg kell hagyni, hogy a visszatérés a Pitch black stílhez jót tett a végeredménynek, mert azt hiszem valahogy így kell működnie egy ilyen filmnek.
A Sötétség krónikáját ugyan nem láttam, de a harmadik felvonás hűen követi a kiváló első részt.
Jó kis film lett a Riddick, amit viszont kétszer nem biztos, hogy megnéznék.
Elég keményre sikerült, bár azt hiszem, lehetett volna még tovább élezni, de nem szabad mindig csak elégedetlenkedni. A film a maga szintjén igenis érdemi darab.
Egy a jól sikerült popcornok közül, melyekből azért nem szokott túl sok a mozikba kerülni.
Talán jobban is hozzá lehetne nyúlni Riddick figurájához, de azért ez sem lett egy rossz merítés.

Hasonló tartalmak:

Silent Hill – A Halott Város

A-fraid — Fri, 01 Nov 2013 08:35:10 +0000

Azt hiszem, kevesen mondhatják el magukról, hogy nem mond nekik semmit a Silent Hill név. Vagy a Konami több részes, epikus horror játékát ismerik, vagy a filmet magát, esetleg a fülkápráztató és nagyon egyéni atmoszférájú zenéit.
Én is ismerem a játékot (bár nem vagyok nagy játékos, ezt mégis kipróbáltam) és anno, nagyon kíváncsi voltam a filmre is. Az első Hill-mozi azon kevés adaptációk egyike, amik elég jól hozták az eredeti világ hangulatát. És meg kell jegyezni, hogy a hangulat a fontos, mert a Silent Hill mindig is a hangulatával ragadta meg az embereket.

Tovább...

Ennek fényében meg kell említeni, hogy maga a történet – bár eredetibb és jobb a tucat moziknál – azért nem a legjobban kivitelezett. Természetesen más történetekből építették fel, ami erősen érződik az alkotáson. Az idegen tollak, a máshol már látott cselekmény vázak, azonos történések mindig kitüremkednek. Viszont egy-egy jobb húzással, a számítógépes technikákkal megteremtett, látványos és komor világ megalapozásával feljavították a végeredményt.

A történet szerint egy teljesen közönséges család gyermeklánya (Jodelle Ferland) egyre-másra emlegetni kezd egy település nevet. Ez Silent Hill.
Fura rajzokat készít, furán viselkedik és az aggódó anya (Radha Mitchell) úgy dönt, hogy kapja a gyereket és felkeresik ezt a titokzatos helyet. Természetesen élete legrosszabb döntését hozza, mivel a város múltja olyan sötét titkot rejt, egy olyan bűnt, ami felszaggatta a valóságot és utat engedett a pokol hatalmának, ami kihasználta a megnyitott átjárót és bekebelezte a városkát és annak lakóit.
Azóta a borús települést lezárták és alig téved oda valaki.
A kislány eltűnik mellőle, az aggódó anya pedig a gyermek keresésére indul, mely során feltárja a város titkát, megismerkedik a pokollal, a sötétséggel és a benne rejtező számos és sokféle borzalommal, miközben mindent megtesz, hogy megmentse a kislányát, akit a város mélyében megbújó fenyegető gonosz minden áron meg akar kaparintani.

A sztori alapja egy jó körítéssel ellátott anya-gyermek kapcsolat, ami ugyan nincs túlzottan kihangsúlyozva, de nem is szükséges ennél jobban. A történések, a remek hangulat, a kiváló, játékból átvett zenék és a látvány elviszi a hátán a filmet. Maga a sztori sem rossz, a nem túl eredeti mivolta ellenére. A kissé sablonos kezdésből egy elég mutatós végkifejletet kreáltak a készítők.
A rendező, Christophe Gans (ő a Könnyező harcos és a szintén jó hangulatú, ám nem epikus Farkasok szövetségének direktora, sőt a Nekronomikon – a holtak könyvének is lekoordinálta egy szegmensét, bár ez inkább bűn, mint erény…) és a forgatókönyvíró, Roger Avary (A vonzás szabályai, A fércember, Beowulf – a legendák lovagja) tisztességes munkát végeztek, mint horror, valamivel jobb a megszokottaknál. Ennek oka elsősorban a Silent Hill atmoszférában keresendő, illetve a szörnyek sajátos, rémisztő megjelenésében. Egyes jelenetek nagyon jól lettek megkomponálva, viszont számolhatunk üres járatokkal, tisztázatlan motivációjú és jelentőségű szereplőkkel.
Egy szóval: Nem tökéletes, de szórakoztató, borzongató a végeredmény. Többet képes felmutatni, mint a mostanság divatos horror mozik, melyek mind egy kaptafásak. A Silent Hill – Halott város sem az originál ötletek példatára, – ráadásul adaptáció – de eléggé megközelítette a játék közben, a zenék hallgatása közben megtapasztalt élményt. A folytatásánál, a Kinyilatkoztatásnál, mindenképpen jobb…

Hasonló tartalmak:

Silent Hill: Kinyilatkoztatás (Silent Hill: Revelations 3D)

A-fraid — Fri, 01 Nov 2013 08:34:40 +0000

Nem könnyű kritikát írni erről a filmről. Egyrészt azért mert régen láttam és nem készítettem jegyzetet – mert úgy voltam vele, hogy kár vergődni. Másrészt, pedig annyira feledhető volt, hogy alig emlékszem belőle valamire. Ezzel megközelítőleg körvonalazódhat a véleményem az alkotásról, amit nagy várakozás előzött meg, majd annál is nagyobb csalódást okozott.

Tovább...

Az első Silent Hill mozi nekem igen is, elnyerte a tetszésemet. Jó volt a hangulata, kellemesen borzongatott, bizarr volt és riasztó.
A sztori sem volt vészes, bár akadtak benne hiányosságok, felesleges sallangok, vagy felületes jelenetek, melyekben nem volt semmi célzatosság.
Mindezek ellenére egy szórakoztató mozi volt, ami folytatást kapott és az emberek (magam is) joggal bíztak egy ütős folytatásban. Nos, ez valamelyest (látvány terén) így is lett… de azért nem teljesen.

A két film kapcsolódik egymáshoz, bár annyira nem szorosan. Az első mozi után évekkel, vesszük fel a fonalat, amelyben Heather, (Adelaide Clemens) immár felnőttként menekül apjával, (Sean Bean) mivel a város és lakói a nyomukban vannak és vissza akarják vinni a lányt. Tehát kapcsolat van, tényleges folytatásról beszélhetünk, bár akad pár fura apróság. A főszereplőnk apjának neve nem azonos az első részbeli nevével – csak a színész azonos. A folytatás magyarázata, illetve maga a sztorija is elég kacifántos, belemagyarázós, esetlen. Nem valami kidolgozott és ez erősen érződik, mert a Kinyilatkoztatásban kevésbé jól megkomponált jelenetek vannak, a hangulatból megmaradt valami, de az is igen haloványan idézi az előzményt. A játék atmoszféráját pedig még kevésbé, bár egy-két apróságról a Silent Hill harmadik része juthat eszünkbe – a főszereplő kinézete, egyes helyszínek, stb.
Szerencsére a zenéket is meghagyták, amik esszenciális részletei voltak mind a filmnek, mind a játéknak.

A már említett történet szerint a lány, apjával együtt menekül a sötét múlt elől, ami már a Halott város határain túlról is kinyúlik utánuk. Így alakul, hogy Heather, egy iskolatársával (Kit Harrington) egyetemben futnak a gonosz lények és a városlakók elől, akiknek határozott tervük van a lánnyal, aki egykor a településen elszabadította a már egyébként is elszabadult poklot.
Menekülés közben groteszkebbnél groteszkebb dolgok történnek, ám a mozi egyértelműen ismétli önmagát, és sajnálatos módon felfedezhető, hogy rámentek a látványra, ami ezúttal sokkal jobban a „szemünk elé” van téve.
Meg ugye, 3D-ben ment a mozi, szóval…
Megint csak kaszálni akartak egyet, a mozikban jól is nyitott, de alacsonyabb költségvetését csak nagy nehezen hozta be és kellett hozzá a globális piac is.
A Michael J. Bassett (A végzet őrei, Solomon Kane) eddig csak B-filmeket rendezett és nem valami nagy sikerrel. A Solomon Kane ugyan egy jobban sikerült fantasy, ám ez a horror folytatás igazi kiugrás lehetett volna a direktor/szkriptírónak, de ő egy gyenge közepesnél többet nem tudott kihozni.
A dramaturgia is elég gyatra. Jól észrevehetően két részre oszlik fel a mozi – Silent Hill és nem Silent Hill - és az átmenet ügyetlenül lett megoldva.
Legjobban mégis a hangulat sínylette meg a folytatást, ami azért komoly baj, mert ezt volt az első résznek is az egyetlen igazi erénye.
A folytatásban, ha már csak ez megmaradt volna, a végeredmény lényegesen jobb is lehetett volna, de ebből hiányoztak azok az apróságok, amik megteremthették volna ezt a kiváló, borzongató atmoszférát.
Így csak egy gyenge második részről beszélhetünk, amire hamarosan senki nem fog emlékezni.

Hasonló tartalmak:

Mama

A-fraid — Thu, 24 Oct 2013 06:27:57 +0000

Guillermo Del Toro nevével fémjelezték ezt a produkciót, pedig ő csupán producer volt. A munka javát a rendező (Andrés Muschietti) és az írók, (Andrés és Barbara Muschietti, továbbá, Neil Cross) illettve a színészek végezték. Ők közösen egy tökéletesen tipikus horrorból sikeresen, nem újszerűt és egyedit, hanem kellemes, hangulatos, borzongató mozit készítettek. Egy olyan darabot, ami a mai silány horror palettán igazi és üde színfolt.

„Az anya Isten a gyermek szemében.”

Anno a Silent Hillben halottam ezt a mondást, ami nem csak annak sztorijában állta meg a helyét, hanem a való életben is.
Az anya és a gyermek kapcsolata egy misztikus és alig feltérképezett dolog, melyből már számtalanszor merítettek a filmes írók is. Igazi mélységében talán még sosem sikerült ezt bemutatni és ne számítsunk rá, hogy ez majd a Mamában fog bekövetkezni. Nem így van, de azért el kell ismerni, hogy a mozinak felismerhető egy drámai aspektusa, ami számos horrorból kimarad.
A szülő-gyermek közötti kötelék egy kifacsart és természetfeletti példáját mutatják be nekünk.

Itt van egy kidolgozott(abb) háttérdráma, ami keretbe foglalja az eseményeket, miközben vérbeli horrorként tud viselkedni. A történet szereplői hitelesek, nem buta tinédzserek, vagy steril játékú szülők, kiégett, sorsrontott egyedek, akik rossz helyen vannak rossz időben. A Mama szereplői emberibbek a megszokottnál. Ráadásul az ijesztgetés forrása, a Mama sem egyszerű és önző szörnyeteg, nem egy vérszomjas rém. Ezen felül persze számos klisét alkalmaztak a készítők, eredetiség nem sok akad. Egyedül talán a hangvétel az, (és egyes beállítások) melyek frissítően hatnak.

A történet szerint egy riadt és kikészült apa összenyalábolja két kislányát és elmenekül.
Balesetet szenvednek, majd meghúzzák magukat egy erdei kalyibában. Ám ott az apával végez valami.
Valami, ami a lányokat nem bántja. Nem árulok el nagy titkot, hogy ő a címszereplőnk.
Ezt is csak azért mondom el, mert maguk a készítők sem titkolták el rémlényüket. Mama a legelejétől kezdve jelen van a produkcióban, eleinte sejtelmesen a háttérben feltűnve, majd egyre inkább előlép a homályból. Szóval nem a titokzatossággal igyekezték lenyűgözni a nézőket. Szerencsére a történet tűrhető kidolgozottsága, egyes kimunkált és felfokozott jelenetek, kárpótolhatják a nézőket a misztikus és riasztó homály elmaradásáért.
Az igazi történet azonban csak a nagyon ötletes és hatásos, gyermekrajzos főcím után következik.

Öt évvel később az egykori apa testvére (Nikolaj Coster-Waldau) magához veszi a megtalált és eközben teljesen elvadult, (lehetséges ez?) elembertelenedett lányokat és éppen terhes barátnőjével (Jessica Chastain) együtt akarják felnevelni őket. Chastain karaktere nem éppen anya típus és eleinte nagyon nehezen jön ki a két kislánnyal, fogalma sincs, hogy mit tegyen velük.
Eztán persze különös jelenségeket figyelhetnek meg a házban és nem kell sokat várni, hogy Mama is befusson. Szépen lassan kibontakozik a szemünk előtt az a mély kapocs, ami a gyerekek és az anyjuk között van. Illetve az anyai ösztön felbukkanását is, Chastain karakterének jellemfejlődésében.
A Mama ezáltal nem egyszerűen horror lesz, hanem az anya-gyerek kapcsolat dokumentációja, amiben megláthatjuk az igazi bizonyítékát, hogy nem számít, milyen az anya.
A gyermek szemében akkor is ő Az Anya.

A film minden más szempontból tökéletesen követi a horror sémát, tipikus kísértet sztori, ám ez a drámai aspektus, illetve az anyaság érzékletes ábrázolásával mégis többé válik egy közönséges horrornál. Akkor sincs ez másként, ha az általam annyira nem kultivált „gyerekkel ijesztgetős” részletekkel sem fukarkodtak. Mégis egy jól eltalált sztori, aminek egyedi a hangulata, szórakoztató, nincsen tele bosszantó baromságokkal (bár a filmekben a telefont sosem veszik fel, mindig csak üzengetés megy) és a színészek
– főleg Chastain - kiugróan jó teljesítményt nyújt.
Igazából ő és Vera Farmiga az, aki jól tudja megállni a helyét horror mozikban.
A Mamát csak ajánlani tudom, mert különleges, frissessége jó hatással lehet a megfáradt és cinikus filmnézőkre. Na, azért ne számítsunk katarzisra! Semmi ilyesmi, de a produkció kiemelkedik a jellegtelen, szürke mozi-masszából.
Érdekességként, nézzétek meg a del Toro által felkarolt Muschietti rövidfilmet, amiből a Mama megszületett. Szerencsére a rendező megtartotta a hangvételt. Érdemes elindítani a videót…

Hasonló tartalmak:

Django elszabadul (Django Unchained)

A-fraid — Wed, 09 Oct 2013 10:12:45 +0000

Megszavaztátok, hát itt van! Egyébként is komoly hiánypótlást jelent a film kritikájának jelenléte a lapon.
Eljutottunk odáig, hogy írtam pár sor Tarantino legújabb munkásságáról, amit anno rengetegen vártak – köztük én is – és azon kevesek (esetleg a többség tagja lennék?) közé tartozom, akiknek nem nyerte el a tetszését a mozi.
Legalább is maradéktalanul nem...

Tovább...

Tarantino-t vagy szeretjük, vagy nem. Nagyon sajátos stílusban alkot, ami jól el tudja különíteni más rendezőktől, íróktól. Én már a Becstelen Brigantykkal foglalkozó írásomban is megemlítettem, hogy én nagyon kedvelem az úriember munkásságát és a lehetőség, hogy ezúttal egy westernbe foglalva láthatom a tehetségét kibontakozni, eléggé felcsigázott. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a western műfajt.
Amit kaptunk, az kétségkívül Tarantino, ám azon szikra nélkül, ami az eddig alkotásainak többségét jellemezte. Az kimaradt. Észrevehető az ismétlődés is, illetve már maga az alapsztori egy unalomig ismert klisé. A bosszú, amivel nem is lett volna gond, - ha előzőleg azt nem bontja ki elég érzékletesen a Kill Bill-ben – ha mellette meg tudja tartani a rá jellemző apró sajátosságokat és érződik a törődés a filmen.
Mert ez olyan, mint amikor a nagy színészek kisujjból játszanak egy szerepet, szenvedély és érzelmek nélkül. Az mindig meglátszik egy szerepen, ha rutinból játsszák, éppen úgy, ahogy egy filmen is, ha nem szívből rendezik.
Tarantino csak ismételni akarta önmagát. Pedig a Django elszabadul ötlete már több mint 15 éve ott motoszkált benne. Volt is ideje, hogy átgondolja, megszervezze, mégis... Úgy érzem, nem érett még meg benne a film, elhamarkodta az alkotói folyamat befejezését.
Mondjuk Tarantino esetében sosem az alapötlet volt égbekiáltóan zseniális, hanem a látásmód és ahogy megkreálta azokat a helyzeteket, amikben a karakterei (remek színészi teljesítmények által) ki tudtak bontakozni. Ezek általában a párbeszédekben nyilvánultak meg, de időnként nagyon hatásosan alkalmazott egy-egy elsütött fegyvert, vagy egyéb szélsőséges cselekedetet.
Ehhez ért nagyon Tarantino. Ebben a filmben is megvoltak azok, amik igazán „tarantinossá” tesznek egy mozit, mégis hatástalan maradt.

Címszereplőnk Django, (Jaime Foxx) egy rabszolga, aki az Amerikai Polgárháború előtt évekkel, tengeti szörnyű sorsát. Tarantino nagyon érzékletesen igyekszik bemutatni a rabszolgákkal való kegyetlen és embertelen bánásmódot. Erre nagy hangsúlyt fektetett, mint ahogy az antirasszista felhangra is, ami végigkíséri az egész történetet. Nem egyszerűen fehér utálatról van szó, holmi gyermeteg „minden fehér hülye, ezért mind kinyírom” hozzáállásról van szó, hanem a megkülönböztetés teljes és mély megvetéséről.
Ez ékesen megmutatkozik abban, ahogy Sam L. Jackson figuráját kezeli és bemutatja.

Django egy balsorsú rabszolga, akit kiszabadít a szabadon gondolkodó fejvadász, Dr. Schultz (Christoph Waltz). Szüksége van rá egy munka miatt, ám annak során összebarátkoznak, és együtt folytatják a fejvadász bizniszt. Eddigre megismerjük valamicskét főhősünket, akit igazságtalanul és gonosz módon elszakítottak szeretett feleségétől (Broomhilda) és aki a fejébe veszi, hogy megmenti azt az elvetemült rabszolgatartó Calvin Candie-től (Leonardo DiCaprio).
Nagy színészkedésbe kezdenek, hogy megszerezzék a nő tulajdonjogi papírjait – mivel csak azáltal távozhat törvényesen és szabadon – ám a részletes tervük közel sem alakul zökkenőmentesen.
Ezzel kapcsolatban nem is írnék többet, mert mindenki nézze meg a filmet (aki még nem látta...).

Zárásként csupán annyit jegyeznék meg, hogy Tarantino nem hozta a tőle megszokottat. Kimaradt az, ami naggyá tette a filmjeit.
Ezúttal is igyekezett mondanivalót préselni a moziba – nem csupán erőszakról szólnak alkotásai – de a rasszizmus elítélése túlságosan izzadtságszagú lett, hiányzott belőle az a bizarr csavarintás, ami rá jellemző. Mintha nem azt mutatná be, hogy szerinte milyen a világ, hanem mintha elvárásoknak tenne eleget. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy ő is behódolt a közízlésnek – persze a maga keretein belül.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Foxx nem volt az ő embere. Nem volt alkalmas Django szerepének megformálására. Nem derült ki, hogy milyen ember a főhős. Nem kerültünk közelebb hozzá.
Azt tudjuk, hogy utálja a rabszolgatartókat, az igazságtalanságot, erőszakos ésatöbbi, de személyiségének mélységébe nem tudtunk betekinteni, ami szokatlan egy Tarantino hős esetében.
Még csak nem is túlságosan kitekert figura, már ami a pszichéjét illeti, bár a végjátékban valami elkezd mocorogni, ám mégsem bont szirmot a karakter. Emellett a színészválasztásokat csak dicsérni lehet.
Mind Caprio, mind Jackson, de még az apró mellékszereplők is, mint Don Johnson, remekelnek.
Waltz pedig hozta a szokásosat, amit a Brigantykból már jól ismerhetünk, csak ezúttal a jó oldalon áll.
Ami egy kicsit már lapos volt, de a karakterformálása nagyon kifinomult, jól vitte a szerepét.
Minden más remekül illeszkedett egy Tarantino-moziba. A zenék, a humorvilág (klux-klux poénkodás :D) az erőszak ábrázolás, a vérgejzírek és nem utolsó sorban a szofisztikált párbeszédek, amik mindig is az egyik legszórakoztatóbb elemét adták az alkotásainak.
Mindezek ellenére a Django elszabadul nem szabadult el igazán, visszafogott, kötelező gyakorlatnak tűnő munka, ami egyértelműen elmarad a rendező eddigi munkáitól. Ez nem jelenti azt, hogy a film nem jó - elvégre kapott két Oscárt és az IMDB-n is az 55. legjobb film - csupán a rendezőhöz képest gyenge.
Valami kimaradt belőle, az plusz, amitől igazán Tarantino Tarantino.

Hasonló tartalmak:

Dr. Halál (You Don’t Know Jack)

A-fraid — Wed, 25 Sep 2013 10:03:27 +0000

Előrebocsátom, 2010 egyik legjobb filmjéről van szó. Az HBO-os alkotás egy vitatott személy életét dolgozza fel, mégpedig Dr. Kevorkianét, aki a film címét adó becenevet kapta.
Ő volt ugyanis a halálhoz való jog legnagyobb aktivistája és igyekezett is segíteni a szenvedőknek, ahogy az tőle tellett. Ellentmondásos személyisége nyomot hagyott a történelemben és a film érdemi emléket állít az időközben elhunyt orvosnak.

Tovább...

Kevorkian patológus volt, de zenészként és festőként is hírnevet szerzett magának.
Ez csak még jobban elmélyíti azt az érzetet, hogy egy különleges emberről van szó, akire mégis elsősorban azért emlékszünk, mert segítő kezet nyújtott a haldoklóknak. Kevorkian doktor az emberhez méltó halál élharcosa volt, mindig is támogatta az eutanáziát és orvosként eltöltött évei alatt olyan tapasztalatokat gyűjtött, ami arra ösztökélte, hogy megépítsen egy szerkezetet, amit Irgalom gépnek nevezett.
A nyugalmazott dokinak az volt a célja, hogy fájdalommentesen és gyorsan segíthessen át a túlvilágra olyan halálosan beteg és gyógyíthatatlan embereket, akiknek az élete szenvedésen kívül mással már nem szolgálhat. Akik úgy döntenek, hogy önként véget vetnek az életüknek.
Kevorkian ezzel megkezdte eutanázia hadjáratát és rengeteg embernek segített megszabadulni a fájdalomtól, illetve az élettől. Tettei felkeltették a média érdeklődését és hatalmas bulvár mizéria vette kezdetét.
De nem csak a médiumok vették tűz alá, a közvélemény megoszlott a kérdésben, ami a doktor tettei miatt merült fel. A rendőrség is szorongatni kezdi, vád alá helyezik gyilkosságért, majd fokozatosan kibontakozik a Dr. Halál jelenség politikai, vallási, társadalmi és erkölcsi vetülete is.

Való igaz, elég kemény kérdést feszeget ez az életrajzi film, ami persze elsősorban a doktor nézőpontjából mutatja be az eseményeket és a kiváltott indulatokat.
Míg egyesek szerint tette bűn, és ember jogi kérdéskör, addig Kevorkian az önrendelkezés joga mellett kardoskodik. Teljesen áthatja küldetéstudata és nem hagyja magát eltéríteni a kiválasztott ösvényről.
Hiszi, hogy segíthet az embereknek és nem őrült. Nagyon is észnél van, egy intelligens ember, logikus gondolkodással és érvekkel, amik olyan témát feszítenek fel, amiben nehéz egyértelműen állást foglalni.
Tetteinek nagy a visszhangja és az általa is generált hatalma buborék addig dagad, míg nem bírja tovább és ki nem durran. Bíróság elé kerül, törvényt hoznak ellene, majd elítélik és börtönbe zárják, ahol azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem tagadja meg az elveit, azokhoz mereven ragaszkodik.
Főszereplőnk felvállalja véleményét és szilárdan hisz az igazában, tapodtat sem tágít.

Ezt a főszereplőt pedig Al Pacino kelti életre, nem is akárhogyan. Játékát 2010-ben egy Golden Globe-bal jutalmazták és nem érdemtelenül.
Remek alakítást nyújt ebben a Kevorkian kálváriáját bemutató alkotásban. A rendező, Barry Levinson – aki maga sem akárki – nagyon eltalálta kikre kell kiosztania a szerepeket. Pacino-on kívül még Susan Sarandon és John Goodman is feltűnik a moziban.

Az alkotás alapvetően pozitív képet alkot az elvhű és makacs orvosról, ám nem feledkezik meg arról sem, hogy miről is van itt szó. Emberi életekről, öngyilkosságról, a halálról.
Az öngyilkossági jelenetek elég megrázóan vannak ábrázolva, nem durvaságukkal zavarják meg a nyugalmat, hanem azzal, hogy megmutatják, hogy a kétségbeesett lépére elszánt emberek, bizony emberek. Emlékekkel, élettörténettel, számtalan tapasztalattal, akik úgy érzik már nem maradt más módjuk és teljesen elkínozta őket a szenvedés.Akár kegyelet teljes, akár nem, a halál akkor is halál, és az abban való segédkezést a törvény bünteti. De persze az embernek joga van döntést hozni a saját életével kapcsolatban.
Kemény dió ez a morális dilemma, aminek boncolgatását elég jól elvégzik ebben az alkotásban.
Persze azért olyan mélyen nem merülnek el a témában, csak amennyire éppen szükséges.
Ez nem dokumentumfilm. Ez egy remek film.
Dr. Halál ellentmondásos karaktere örökké egybeforrt az eutanázia kérdésével és a film remek emlékművet állít személyének és a jelenségnek, amit ő idézett elő az emberek gondolkodásában.

Hasonló tartalmak:

Z Világháború (World War Z)

A-fraid — Tue, 17 Sep 2013 12:37:34 +0000

A nyár nagy blockbustere volt ez a film. Sokan várták, többek között én is.
Na, nem mint ha nagy rajongója lennék a zombi témának, de érdekelt, hogy mit hoznak ki Max Brooks nagy sikerű és egyébként kiváló könyvéből.
Azt kell mondjam, elég keveset sikerült…

Tovább...

Amit az előzetesekben láttunk, az a mozi érdemi része. A nagyszabású zombihullámok, a látványos tömegjelenetek. Ezen túlmenően viszont nem találunk semmit az alkotásban: Üres.

Max Brooks – aki a siralmas Abraham Lincoln, a vámpírvadászért is felelős – egy érdemi kötetet írt. Abban az elképzelt riport kötetben igényesen, érdekesen és racionálisan mutatta meg, hogy különböző emberek hogyan élnék meg és, hogy élnék túl a világméretű zombi járványt. Írásában nem csak a katonai aspektusát mutatja be az elképzelt eseménynek, hanem hosszú távú politikai és szociális hatásait is, melyek gyökeresen átformálnák az emberiséget. Egyben nagy hangsúlyt fektet az emberiség lelkét érő impressziókra is.
Az elhúzódó és folyamatos harc befolyására a mindennapokra.
Ehhez képest az ebből készült forgatókönyv egy silány és gyenge katasztrófa film, zombikkal.
Lényegében egy „menj ide - menj oda” sztori, amilyet már ezerszer láttunk. Elindul egy globális fertőzés hullám, ami az emberek döntő többségét megöli és átalakítja emberhúsra éhes szörnyetegekké, amik irdatlan és ösztön hajtotta hordákban rontanak rá az élőkre. Eztán kalandos útra kelnek, hogy felleljék az ellenszert a betegségre. Ennyi. Nem sok, igaz? Mindezt elég lágyan mutatták be, hogy – kis túlzással –
a gyerekek is beülhessenek a moziba.

Brad Pitt is csak azért került bele, hogy legyen egy húzónév, – rajta kívül nem sok ismertebb név akad – egyébként az is lehet, hogy kevesebben mentek volna el a mozikba, ha az ő neve nem virít a plakátokon.
Az IMDB 7,2-es értékelése eléggé jószívű, mivel a sztori teljesen lapos, egy dimenziós, annyira légies és annyira felületes. Egyszerűen tartalmatlan.
Nagyon aprót túlzok, ha azt mondom:
A filmnek semmi köze a könyvhöz. Maximum a címe, meg egy-két elejtett utalás. Összecsapott, felületes munka, ami ugyan popcorn moziként még talán megállja a helyét, de bosszantóan tartalmatlan, meg sem közelíti Brooks könyvének hangulatát, témáját.
Igazából csak kaptunk egy újabb zombis marhaságot, aminek a forgatókönyve felett is több ember bábáskodott, mint kellett volna. Ennek meg is lett az eredménye. Persze az akció jelenetek, vagy a látvány tekintetében nem lehet panasz rá, azonban az ezeket a részeket összekötő események lényegtelenek, elsikkadnak, unalomba hajlanak. Nagyon meglátszik az ötlettelenség, nem csak a felhasznált klisékben, hanem abban is, hogy az íróknak gőze sem volt mit kellene írniuk. Ezért aztán fogtak egy tök egyszerű sablont és arra rendeztettek egy filmet csóró Marc Forsterrel.
Forster nálam már letett egy s mást az asztalra, például legutóbbi mozijával, a Géppisztolyos prédikátorral, vagy a régebbi Maradj!-jal, ám ennek az összecsapott jelentéktelenség láttán, még nála nagyobb direktorok is véresre vakarták volna a fejüket.

A sztori erős felütéssel kezd, aztán fokozatosan langyosodik fel, gyengül. Átvált egy kidolgozatlan rejtvényfejtésbe, amit igyekeztek megtűzdelni némi magándrámával, ám az sem képes kiváltani a szükséges hatást. Feszültség nélküli az alkotás. Ráadásul a végső megoldás kész röhej, B-mozikba illő marhaság. A film végén az a fogcsattogtatós zombi…
Ha valami félelmetes megoldás akart lenni, akkor tökéletes bakot lőttek, mert inkább nevetséges.

Brad Pitt igyekszik komolyan előadni az egyébként teljesen lélektelen, kidolgozatlan figuráját, de lássuk be, az akkor is csak egy nyári popcorn zombikkal. Ennél többet várhattunk ugyan, de a csalódás elkerülhetetlen.
Inkább vegyük elő Brooks könyvét, abban sokkal inkább el lehet merülni, mint ebben a produkcióban, amit egyébként részben nálunk forgattak. Bár úgy tudom, utólag az összes itt felvett jelenetet kivágták…
A film őszintén szólva siralmas. Lehet, hogy túlságosan összemérem a könyv okozta élménnyel, de ez a sztori még az összehasonlítás nélkül is primitív, ötlettelen és életképtelen.
Nem jelenteném ki, hogy kár volt megnézni, – bár hajlok rá erősen – de az ziher, hogy ez nem ért meg egy mozijegyet.

Hasonló tartalmak: