vígjáték

Szemfényvesztők (Now You See Me)

A-fraid — Wed, 20 Nov 2013 14:50:23 +0000

Kiemelt

A legutóbbi szavazatok alapján ez a film nyert, szóval itt is van! Az idei év egyik meglepetése volt ez a mozi, ami világszerte nagy siker volt, annak ellenére, hogy erre senki nem számított, és ha őszinték vagyunk nem olyan nagy varázslat a produkció. Azonban nagyon szórakoztató.

Tovább...

Rögtön előre leszögezem, hogy nyugodtan meg lehet nézni a Szemfényvesztőket, mert megéri.
Nem mutat fel semmi újat, még különösebben eredetinek sem nevezhetnénk, de észre se vesszük és máris kikapcsolt bennünket. Nagyon jó a tempója, a történések pörögnek, mi nézők pedig csak bámulunk, miközben a szemünk elé tárul a világ legnagyobb bűvész trükkje.

A bűvészek nem először szerepelnek a vásznon, és meg kell hagyni, nem is ez volt a legjobb adaptációja a témának. A tökéletes trükköt eddig semmi sem überelte...
Louis Letterier rendező egy számos ember által firkálgatott szkriptet kapott kézhez, ami ritkán jó jel és az ebből fakadó hibák észre is vehetőek az alkotáson. És Letterier sem az az elit direktor, hiszen munkái között (A titánok harca, A hihetetlen Hulk, A szállító 2. és A nyakörv) nem találhatóak igazán jól sikerült darabok. Ám a Szemfényvesztőkkel sikerült neki a kiugrás, hiszen filmjét kedvelték az emberek és máris készülhet a folytatás, amit szintén ő fog rendezni. Ergo, borítékolható a blama...

Elsőre az ember azt hihetné, hogy valami Oceans 11 utánzatot fog látni, csak bűvészekkel, szélhámosokkal, mentalistákkal, ám ez nincs így. Illetve nem teljesen.
A sztori kezdetén összeszedik a négy bűvészt, (Isla Fisher, Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Dave Franco) mivel rajtuk alapszik az egész.
Középszerű, vagy egykor nagy sztárok, ismeretlen senkik, akiknek sajnos egyáltalán nem dolgozták ki a személyiségét, így elsikkadnak. Egyedül Harrelson tud némi színt vinni a figurájába. Nem kerülnek közel a nézőhöz. Idegenek maradnak.
De a főszereplők is! Akiket Mark Ruffalo és Mélanie Laurent személyesített meg. Ők ketten egy FBI és egy Interpol ügynököt játsszanak, aki a fentebb említett négyes után nyomoznak, ugyanis a kvartett egy évvel a bekövetkező események előtt, egy különös, misztikus és rejtélyes invitálásnak engedve találkozik, ahol beavatják őket egy nagyszabású terv részleteibe, amit nekik kell végrehajtaniuk. Ami ha sikerül, az évszázad legnagyobb trükkje lesz. Ez a mutatvány három felvonásból épül fel, és mindegyik beillene záró mutatványnak, már ami a megvalósítást és a kalibert illeti.
Azonban elsőként egy bankrablással nyitnak. Emiatt indul utánuk nyomozás és ettől kezdve a film nem más, mint akció akció hátán – de persze nem az a lövöldözős, vérgőzös fajta.

Nagyon pörög a film, minimalizálták az üresjáratokat, miközben zajlik a nyomozás, sőt Morgan Freeman személyében még egy hivatásos bűvész leleplező is a nyomukba ered. Ám a Négy lovas néven elhíresült társaság megállíthatatlanul robog a végkifejlet felé, mindig egy lépéssel mások előtt.
Egyetlen dolog bánt a mozival kapcsolatban (a karakterek semmilyen jellegén túl) és az a befejezés összecsapott, felületes, hirtelen volta. Nem volt méltó az addig felvonultatott eseményekhez.
Elmaradt a nagy durranás, a hatalmas meglepetés, pedig ezt Lettier nagyon is jól tudta prezentálni a film során. A trükkök nagyon ültek, nagyot szóltak.
Ehhez képest a filmvégi fordulat elég gyalázatos volt.
Pedig a készítőknek sikerült megragadni a bűvészet lényegét. A szórakoztatást, a hit fontosságát és a szemfényvesztést, hiszen a bűvész mindig eltereli a figyelmet a fontos dolgokról.

„Aki túl közel jön, nem lát semmit!”

És így is van. A szereplők benne vannak a sűrűjében és ezért semmit nem vesznek észre. De mi nézők is meg vagyunk vezetve rendesen!
Csak a lezárás lett volna valamivel frappánsabb! Meg a felesleges szerelmi szálat is mellőzhették volna...
Azért arról nincsen szó, hogy ez elrontaná a filmélményt, mert nem így van. A Szemfényvesztők ugyan egy közepes produkció, de azért inkább a jobb mozikra hajaz. Csalódást keltő a potenciál kihasználatlansága és szereplők gyenge megformáltsága, a sztori gyengeségei és a finálékor elmaradt tűzijáték, de azért egyáltalán nem rossz mozi. A humor terén is elég jól teljesít, bár néha azért már talán túlzásokba esik a bohóckodásokkal. Én nem hagynám ki, de még egyszer nem is nézném meg. Élvezetes, ahogy gördülnek az események, majd a nagy álmélkodás után elmagyarázzák, hogy miért is nem láttunk a saját szemünktől.
Jó kis bűvész mozi!

Hasonló tartalmak:

Croodék

berkg — Tue, 05 Nov 2013 14:44:13 +0000

Az emberek manapság inkább a jövőbe tekintenek, mint a múlton rágódnak. A Dreamworks azonban mégis egy ősrégi témával állt elő, amit egy szerethető, látványos és szórakoztató mesévé formált.

http://www.youtube.com/watch?v=sS3LxBtmNDE

Tovább...

rendező: Kirk De Micco, Chris Sanders
forgatókönyvíró: Chris Sanders, Kirk De Micco
zeneszerző: Alan Silvestri
operatőr: Yong Duk Jhun
producer: Kristine Belson, Jane Hartwell
vágó: Darren T. Holmes
szereplők:
Nicolas Cage (Grug hangja)
Ryan Reynolds (Guy hangja)
Emma Stone (Eep hangja)
Catherine Keener (Ugga hangja)
Clark Duke (Thunk hangja)
Cloris Leachman (Gran hangja)
Chris Sanders (Belt hangja)
Randy Thom (Sandy hangja)

A történet egy kőkorszaki család mindennapjait mutatja be. Az apuka a széltől is óvja a családját, így a biztonságot jelentő barlangot ritkán és meglehetősen rövid időre hagyják el. A kamaszlány lázad a bezártság és az unalom ellen, ami állandó konfliktushoz vezet az apjával. Egyik éjszaka elszökik a barlangból és belebotlik a feltaláló Guy-ba, akinek elragadó mosolya és a fura kütyüi elvarázsolják a kalandra éhes Eep-et.

Szerencsére mielőtt kezdene unalmassá válni a monoton családi élet és az ingerszegény környezet taglalása, egy éles váltás következik, ami hatására felgyorsulnak és izgalmassá válnak az események.

A világvége fenyegető közeledése menekülésre kényszeríti Croodékat (egy kis Jégkorszak feeling). A hosszú vándorlás, a kalandok és az új dolgok felfedezés a kezdeti széthúzások ellenére összekovácsolja a családot. Természetesen a helyszínváltozások és kalandok közepette karakterfejlődéseket is felfedezhetünk.

Croodéknak is hasonló problémákkal kell megküzdenie, mint a mai átlag családoknak. (Pl.: családfő anyós feszültség, egy veszélyérzet nélküli kisgyerek féken tartása, egy túlsúlyos, félénk, önértékelési problémákkal küzdő fiú tépelődései, egy kalandra és szabadságra vágyó kamaszlány lázadásai, egy konok apuka, aki a potenciális udvarló felbukkanása során, felbőszült bikává válik.) Szerintem hasonló problémákat és karaktereket mindenki talál a saját családjában vagy az ismeretségi körében. Pont ez teszi a mesét olyan emberközelivé, átérezhetővé.

Az alkotók mindeközben fergeteges poénokkal dolgoztatják meg a rekeszizmokat és csodálatos vizuális élményekkel kápráztatják el a nézőket.

A mese többnyire a családfő és a lánya közötti feszültségre, ill. a hirtelen felbukkanó és akarva akaratlanul is az életük részévé váló Guy-ra koncentrál. A család többi tagját mellékszereplőként kezeli és azt, hogy ők hogy élik meg a változást, csak felületesen ábrázolják.
A drámai befejezés elmarad, helyette cukormáztól ragadós befejezést kapunk. Persze ez nem olyan nagy probléma, hiszen egy mesénél mindenki happy and befejezést vár.

Valódi érzelmekkel átitatott, bájos meséről van szó, ami hol megnevettet, hol könnyeket csal a szemünkbe. Minden adott volt hozzá, hogy emlékezetes alkotás váljon belőle, kaland, szerelem, kedves, újszerű sztori, szájtátós látványvilág, bájos karakterek, de valahogy mégis hiányzott belőle az átütő erő. Az alkotók nem merték erős kézzel végigvinni ezt az új vonalat, alkalmaztak néhány lerágott csontnak számító sablonos megoldást is, ami miatt a mese elveszítette azt a bizonyos pluszt.

Mint minden nagyközönségnek szánt alkotás, a Croodék című mese is rejt magában tanulságot (nyitottnak kell lenni az új dolgokra; a szeretet és az összetartás átsegít minden nehézségen, de mindehhez sokszor önzetlenségre és önfeláldozásra is szükség van), ami a XXI. században élő emberek számára is megszívlelendő.

A produkció megszínesíti a szürke hétköznapokat, szórakoztató hétvégét biztosít a családnak, de ennyi és nem több, sajnos pár hónap múlva a feledés homályába vesznek Croodék.

Érdekesség:

A látványtervet az Utah állambeli Zion Nemzeti Park látképe inspirálta. A Virgin-folyó vájta huszonnégy kilométer hosszú kanyon vörös homokkő szikláit vízesések és vízfolyások szabdalják, melyek vadul burjánzó növényzetet táplálnak. Az egész vidék mesésen gyönyörű, ugyanakkor meglepően valóságos. Ez a táj szolgált alapul az őscsalád lakóhelyének és vándorútjának megtervezéséhez.

Hasonló tartalmak:

Király! (Your Highness!)

A-fraid — Fri, 23 Aug 2013 16:09:13 +0000

Bevallom nagyon kíváncsi voltam erre a komédiára, annak ellenére, hogy az előzetes egy teljesen tipikus, minősíthetetlen, közönséges amerikai vígjátékot tárt fel előttem, melyeket nem nagyon szoktam kedvelni. Ezzel is így lett és be kellett látnom, hogy csupán azért mert fantasy témájú, még nem lesz másmilyen, mint az eddigiek.

...

Pedig a fantasy vígjáték ötlet elég jónak mondható, paródiát forgatni az ilyen mozikból nagyon hálás feladat. Sok minden adja magát, nem is kell nagyon fáradni. Mégis, valószínűleg a két forgatókönyvíró, a főszereplő Danny McBride, illetve Ben Best sosem látott fantasy-t. De még csak messziről sem hallottak róla, ha a témából ennyit sikerült kihozni.
A másik lehetőség, hogy nincs humorérzékük.
Esetleg van nekik, de az túlságosan kifacsart.
Ha már a káromkodás is szórakoztat bennünket, akkor ez a film nekünk való. Én ennél többet szoktam várni egy komédiától, így ez is csúfosan elbukott. Persze akad egy-két jobb benyögés, tréfás helyzet, vagy jobb tréfa, de a film nagyon hamar ellaposodik, a kevés poén és a felületesen megírt sztori miatt.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy komoly és kimunkált szkriptre lett volna szükség.
Nem, a humortalanságon még az sem segített volna, arról nem is beszélve, hogy egy fantasy paródiának pont hogy rém egyszerű történettel kellene bírjon, ami kifigurázza azok egy kaptafára valóságát.
Mit tehetünk, ritka a jó fantasy…

A főszerepben McBride látható, aki a megszokott figuráját hozza, mivel komikus és nem színész. Thadeous egy király (Charles Dance) második fia, egy semmirekellő, puhány alak, aki a szexen, pián és afrodiziákumokon kívül semmivel sem törődik. Eközben bátyja, Fabious (James Franco) egy hosszú hajú dalia, hős lovag, aki a nők kedvence és nagy tettek végrehajtója.
Történik egyszer, hogy megtalálja a neki kellő arát (Zoey Deschanel) – vagyis csak kefélni akar vele.
De választottját elrabolja tőle a gonosz varázsló, Leezar, (Justin Theraux) aki szintén kefélni akar vele, ráadásul valami 100 éves prófécia beteljesítéseképpen, aminek következtében nagyon rossz dolgok történnének.
Adott a feladat: Menni kell megmenteni a lányt és megölni a varázslót, hogy a világ megmeneküljön. Thad-nak bizonyítania kell, hogy méltó a hercegi címre, igazi férfi, és hogy képes kilépni a bátyja árnyékából. A két testvér és Thad csicskása, Courtney (Rasmus Hardiker) útra kel, hogy megszerezzék a kardot, amivel végezhetnek a mágussal. Kalandjaik során furábbnál furább dolgok történnek meg velük, a merevedéses Minotaurusztól kezdve, a bölcs, öreg pedofil varázslón át, mindenféle. Még a kemény amazonnal is összefutnak, akit Natalie Portman alakított.
Ki tudja mit keresett egy ilyen filmben…

Az egész alkotás lényegében káromkodásból és altáji, illetve szexpoénok váltakozása.
Ez pedig azért eléggé szint alatt van. Van néhány jó pillanata a produkciónak, de mindent összevetve ez közel sem olyan Király! McBride unott pofával szórja a szerinte vicces mondatokat, de az eleinte megmosolyogtató, fantasy környezettől idegen káromkodások sebesen unalmassá válnak.
Sajnos az egész alkotásról elmondható, hogy gyorsan ellaposodik és egysíkúv lesz, emellett tökéletesen kiszámítható, a poénok pedig gyengék. Ennek fényében ez nem valami jó mozi, az IMDB 5,5-ös értékelése egy kicsit jóindulatú, a valósághoz képest. Nagy kár érte…

Hasonló tartalmak:

A Szerv (Observe and Report)

A-fraid — Sun, 11 Aug 2013 16:51:57 +0000

Ez a film azon filmtípusok ékes példánya, amikről nem lehet eldönteni, hogy dráma, vagy vígjátékról van-e szó. És pontosan ez az oka annak, hogy szinte kivétel nélkül két szék között a földre esnek.
Ennél a mozinál sincs ez másként. Látva Seth Rogent és a leírásokat olvasgatva, egy tréfásabb – de legalább is közepes – komédiát vártam.
Ehhez képest még mosolyogni is csak módjával lehet rajta.
Nem jól adagolták szét benne a drámai és a komikus összetevőket, ezért az egész alkotás úgy zavaró ahogy van. Igazából a végignézése is elég szenvedős.

Folytatás itt…

Hát igen, elkeserítő dolog belefutni ezekbe a filmekbe, pláne ha az ember vagy erre, vagy arra készül.
Valahogy a dráma és a vígjáték műfajának összemosása nem egyszerű feladat, amivel azt hiszem nem is próbálkozhat meg akárki.
Legalább is sikerrel semmiképpen sem.
E film rendezője, Jody Hill nem ez az ember.
Rogen tehetséges komikus, bár rosszabbnál rosszabb filmeket és szerepeket választ.
Ebben az alkotásban is kihozza a karakterből, amit lehet és végső soron nem is ővele van gond.
A többi szereplő is a helyén van, már amennyire az egy ilyen kaliberű mozitól elvárható.

Főhősünk egy hipermarket biztonsági főnöke, ahol nap nap után eljátssza a kemény legényt, fontoskodik, rém komolyan veszi magát, miközben reménytelenül próbál közeledni a csinos eladólányhoz (Anna Faris).
Az egész életében a legérdekesebb dolog egy mutogatós szatír, aki rendre zaklatja a bevásárló központ környékén járókat. Emiatt a rendőrség is kivonul és Ray Liotta személyében egy nyomozót is állítanak az ügyre. Rogen figurája, Ronnie kapva kap az alkalmon és a detektívhez csapódik, és ott sokkolja, piszkálja, ahol csak tudja. Rühellik egymást és kettejük évődése képes arra, hogy pár mókás pillanatot okozzon. Ronnie határozott szándéka, hogy rendőr legyen, ezért mindent meg is tesz, miközben a nyomozóval kajtat a perverz nyomában.
Eközben persze észre sem veszi a csinos büféslányt, aki viszont kész lenne viszonozni azokat az érzelmeket, amiket Faris ostoba liba karakterére pazarol. A film két jól elkülöníthető részre osztható fel:
A komikus felére, ami valljuk be, nem erős. Továbbá a drámai részére, ami viszont valamivel jobban képes elődomborodni. Ha minden áron választanom kellene a műfajok között, akkor én inkább a drámára tenném a voksomat, hiszen a tragikus részletek sokkalta kidolgozottabbak és több is van belőlük.
Ha Rogen szándékosan hozza így a szerepét ezeknél a drámai részeknél, akkor el kell ismerni, hogy remek színész. Ha ez nem szándékos, akkor viszont csakis a feltételezhetően benne is fellépő zavar számlájára kell írnom, ami azért jelent meg nála, mert nem tudta, hogy komolyra vagy komolytalanra vegye a figurát.
Igazából, ha őszinték akarunk lenni, akkor meg kell állapítanunk, hogy az egész produkciónak inkább elszomorító a hangulata, illetve a hatása. Ennek oka a főszereplő, mert az egész mindenség rajta áll vagy bukik, ő áll a centrumban, ebből az alakból indul ki minden és ide is tér vissza. Ábrázolása ugyan egy darabon mókás, de aztán ahogy haladunk előre rá kell döbbennünk, hogy ez a szerencsétlen férfi eltévedt valahol az élet mellékútjain. Elszomorító a sorsa, mi több, inkább nevezném szánalmasnak, mint tréfásnak. Ha alapvetően úgy indulunk neki, hogy megnézünk egy jó kis vígjátékot, akkor ha ezzel szembesülünk az nagyon lelombozó tud lenni. És ez képes elrontani a filmélményt is.
Akad ugyan egy-két jobb geg, ezek főleg Ronnie személyiségéből fakadnak, nem ritkán elég erőltetettek is, de például a pszichológiai teszt jelenet egészen szórakoztató.
De sajnos a film akkor is az, ami. Egy fura és zavaró keveréke a vígjáték és a dráma műfajának.
Ami még nem is lenne baj, hiszen abból is láttunk már jót, (A világ legjobb apja) de ez – és a főszereplő jellemábrázolása – eléggé elvetélt próbálkozás volt. Átbillent a mérleg, de a másik oldalon is ott maradt annyi, ami pont elvitte a filmet. Ha inkább a drámai részre koncentráltak volna – esetleg némi humorral fűszerezve – akkor igazán jó is lehetett volna. Így viszont erősen féloldalas.

Hasonló tartalmak:

Gru 2 (Despicable Me 2)

berkg — Thu, 01 Aug 2013 09:08:15 +0000

A Gru 2 elsősorban a gyereknevelés nehézségeire fekteti a hangsúlyt, és próbálja vicces formában feltüntetni ezt az alapjaiban véve nehéz küldetést. Főhősünk legfőbb feladata, hogy kordában tartsa a kamaszodó Margót és Edithet a küzdő sportok megszállottját. És persze ne feledkezzünk el az imádnivaló Ágnesről sem, aki igen élénk fantáziával lett megáldva, ezt igazolja az is, amikor kifejti Gru mitől fiú. A film egyéb cselekmény szála már csak hab a tortán. A minyonok pedig ismét elsöprő sikert arattak.

http://www.youtube.com/watch?v=c8wQJ-k3u-E

Tovább...

rendező: Chris Renaud, Pierre Coffin
forgatókönyvíró: Ken Daurio, Cinco Paul
producer: Janet Healy, Christopher Meledandri
vágó: Gregory Perler
szereplők:
Steve Carell (Gru hangja)
Miranda Cosgrove (Margo hangja)
Elsie Fisher (Agnes hangja)
Dana Gaier (Edith hangja)
Kristen Wiig (Lucy Wilde hangja)
Ken Jeong (Floyd hangja)
Russell Brand (Dr. Senkiházi hangja)
Steve Coogan (Silas Kosülep hangja)
Benjamin Bratt (Eduardo hangja)

Az első rész egyedi történetéhez képest a második kicsit sablonosra, kiszámíthatóra sikerült. De ez kicsit sem csorbítja a film sikerét, hiszen szórakoztató, pörgős és vicces, kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen kikapcsolódást nyújt a hét bármely napján.
http://www.youtube.com/watch?v=qf3g5hco1yw

A hírhedt bűnözőből kertvárosi apukává avanzsált Gru, a legális dzsem és zselé iparban próbál kibontakozni, neveli a három örökbefogadott gyerekét, ami lányos apukaként sokszor idegőrlő feladatnak tűnik.

Ezt az idilli hangulatot borítja fel egy komplett kutatólabor elrablása, ugyanis az Anti Gonosz Liga az ügy felgöngyöléséhez az exgonosz Gru segítségét kéri (hiszen mint tudjuk, komoly szakmai tapasztalattal rendelkezik ezen a területen), aki kis habozás után elvállalja a feladatot. Társául kapja a tehetséges, de túlbuzgó Lucy Wild-ot, aki mellesleg rajong Gruért. Ők ketten beépített ügynökként a helyi bevásárlóközpont cukrászdájából tartják szemmel az ott dolgozókat, ugyanis egy meg nem erősített információ szerint a gonosztevő itt tanyázik, és meglepő módon a világ elpusztítására készül.

A randizgatás és a szerelem is komoly kihívásokat tartogat Gru a számára, emellett pedig meg kell küzdenie a fura, macsó gonosztevővel, és a vértyúkjával. Az alkotók nem hagytak üres járatokat a filmben, az idétlenkedő minyonok mindenhol ott voltak és minden holtidőt kitöltöttek, így egy pillanatig sem unatkozhattak a nézők. Egy-egy kacagós jelenet után még azt is megbocsájtottuk, hogy néha már túl gyerekesre sikerült a film.
Nehezményeztem, hogy Dr. Senkiházinak nagyon kevés szerep jutott, de hatalmasat szólt az a néhány jelenet, amiben felvillant.

A film cselekménye pörgős, mégis egyensúly és harmónia van a különböző szálon futó cselekmények között. Cuki karakterekkel, szerethető történettel, poénokkal és minyonokkal az alkotók ismét a szívünk közepét célozták meg. Egy szerethető, csupaszív filmet kaptunk, méltó folytatása az 1. résznek, ami mostanában ritka a film és az animáció világában.

A minyonok pedig egyszerűen imádnivalók, ahogy a végfőcím is bizonyítja önmagukban is szórakoztatóak. Szerencsére úton az egészestés filmjük, ahol garantált a minyon áradat.

Érdekesség:
Az egész világon óriási siker a Gru 2, amelynek az eddigi amerikai bevétele közel 280 millió dollárnál jár. A fura kinézetű minyonok a McDonalds Happy Meal menüjének választható ajándéka volt, de más cégek is ráálltak a sárga figurák sorozatgyártására. A Big Boys Toy Store által megálmodott és a Kevin Magic Lam tervezte DC és Marvel álarcaiba bujtatott ördögfiókák grafikái közül néhány.

X-Men

Star Wars

Kedvin Magic Lam alkotásai:

Hasonló tartalmak:

Gyakornokok (The Internship)

berkg — Fri, 21 Jun 2013 19:41:01 +0000

Vaughn -Wilson páros az Ünneprontók ünnepe után ismét megdolgoztatják a rekeszizmainkat. A sztorit a mindenki által jól ismert Google márkanév alapozta meg. Érdekes és egyben elszomorító a film alap témája, miszerint a mai őrült világban, a rohamosan fejlődő technikai vívmányokkal nagyon nehéz lépést tartani. A vígjáték talán emiatt is lett kicsivel több, mint egy egyszerű reklámfilm.

http://www.youtube.com/watch?v=VoQmc1-zDQY

Tovább...

rendező: Shawn Levy                                             forgatókönyvíró: Vince Vaughn
operatőr: Jonathan Brown                                      producer: Vince Vaughn
szereplők:
Vince Vaughn (Billy McMahon)                       Owen Wilson (Nick Campbell)
Rose Byrne (Dana)                                                   Max Minghella (Graham Hawtrey)
Joanna Garcia (Megan)                                        John Goodman (Sammy Boscoe)
Jessica Szohr (Marielena)                                   Dylan O'Brien (Stuart Twombly)
Josh Brener (Lyle Spaulding)                                 Tobit Raphael (Yo-Yo Santos)
Bruno Amato (Sal)                                                      B.J. Novak (Male Interviewer)
Aasif Mandvi (Mr. Chetty)                                  Tiya Sircar (Neha Patel)
Josh Gad (Andrew)                                                  Rob Riggle (Randy)
Will Ferrell (Kevin)

Az előzetes talán nem volt annyira meggyőző, de aki mégis ellátogat a moziba annak kellemes csalódásban lesz része, a Gyakornokok című produkció többet nyújt a nézőknek, mint egy két órás tömény Google reklámfilm. Bár a poénokat néhol túlerőltették, néhol pedig gyengére sikerültek, a generációs különbségekre is túl nagy hangsúlyt fektettek, valamint a szerelmi szálat is feleslegesnek találtam, bár becsületükre váljon, hogy nem erőltették túl, így a csöpögős jelenetektől megkíméltek minket. A különböző karakterek hatékony csapattá, sőt barátokká válásának története minden sablonossága ellenére szerethető. Pontosan lehet tudni, hogy mikor mi fog történni, ami persze nem feltétlenül baj. A film összes hibája ellenére tele van szívvel, így még azt is megbocsájtjuk, hogy Billy századszorra is villámhálót mond világháló helyett. Bónuszként pedig betekintést kaphatunk a Google irigylésre méltó világába.

Főszereplőink egy karórákkal kereskedő cégnél dolgoznak menő értékesítőként. Az egyik üzleti vacsorán, azonban azzal kell szembesülniük, hogy megszűnt a cég, ami a megélhetésüket jelentette. Másnap a főnökük kertelés nélkül a szemükbe vágja, hogy az óra biznisznek a telefonok világában már nincs jövője, majd egy-egy karórával útjára bocsájtja a két palimadarat. A munkanélküliség és a pénztelenség tudata a negyvenes éveiben járó Billyt és Nicket lesújtja, és képzettség hiányában a munkaerő piacon csak minimálbérrel jutalmazott, monoton, kihívásmentes állásokban tudnak elhelyezkedni. A következő kb 10 percben szinte már sajnáljuk őket, itt az ideje a chips és pattogatott kukorica fogyasztásnak. De mielőtt Owen Wilson nem hétköznapi orrformájának bámulása közben, nyiszálni kezdenénk az ereinket, Shawn Levy rendező megkegyelmezett a nézőknek és vittek egy kis mesét is a történetbe, így az unalom és a depresszió egy pillanat alatt elillant, és egy éles váltással a mese világába csöppen a két jómadár és velük együtt mi is.

Internetes álláskeresés közben találnak egy remek lehetőséget, gyakornokokat keresnek a világ egyik legismertebb cégénél a Google-nél. Az internetes állásinterjú után, betekintést kapnak a Google világába. Billy és Nick úgy érzi magát mintha a paradicsomba csöppent volna, hiszen van itt minden, ami szem-szájnak ingere óriás csúszda, ingyen kaja, valamint hipermodern cuccok. Ezeken felül pedig egy teljes munkaidős állást is kínálnak. A problémát az jelenti, hogy feleannyi idős diákokkal kell együttműködniük, versengeniük, akik az informatika világában nőttek fel, a két „őskövület” pedig a nullával egyenlő műszaki és informatikai ismeretekkel rendelkezik. A csapattagok különböző karakterűek, így összekovácsolódásuk után tökéletesen kiegészítik egymást, és a mesékhez hasonlóan a másságukból előnyt kovácsolva elsöprő sikert aratnak.

Volt néhány eredeti poén benne. Pl.: Billy lelkesítő tanmeséje egy egyszerű hegesztőlányról, aki táncos szeretett volna lenni. Elindult, hogy beteljesítse az álmát, de a válogatáson tánc közben elesett. Ám ő nem adta fel! Felállt, újra kezdte és micsoda táncot nyomott! A Xavier professzoros poén pedig egyenesen fergeteges volt.
Miközben a nevetéstől már elzsibbadt a szám, azon gondolkoztam, vajon embereknek, hogyan jut az eszébe ennyi őrültség.

A készítőknek nem voltak világmegváltó ambícióik, inkább maradtak egy szórakoztató családi mozinál. Bár a film elsősorban a fiatalabb korosztályt érinti meg, feltételezem, hogy ezek után még többen vágynak majd arra, hogy a Google álom munkahelyein dolgozzanak. Annak ellenére, hogy a főnökkel való sörözés szigorúan tilos és kaját sem lehet hazavinni.

Aki egy derűs, színes, kellemesen szórakoztató mozira vágyik, nézze meg a Gyakornokokat.

Érdekesség:

A Harry Potter könyvekből és filmekből jól ismert játék a Gyakornokok című filmben is feltűnt, kviddics-meccset játszotta a szereplők, ahol a játékosok a lábuk közé szorított seprűvel rohangásznak.
„A rendező azt kérte, adjak bele mindent, szóval beleadtam – nyilatkozta Vince Vaughn. – Az eredmény az lett, hogy az első snitt felvétele után borzasztóan fájt a hátam, a második snitt után már moccanni sem tudtam. Max Minghella vagy húsz évvel fiatalabb nálam, de ő a bokáját ficamította ki. Leállt az egész felvétel, kaszkadőröket kellett hívni: fogalmam sincs, miket műveltek utána a nevemben a pályán. Majd megnézem a moziban.”
Shawn Levy vígjátékok gyakorlott rendezője, a következőt fűzte hozzá: „Azt hittem, a kviddics ártatlan játék, és poén lesz, ahogy a megelevenedett aranycikeszt üldözik a főszereplők: de az első délelőtt mindenki kidőlt… mi lesz velük, ha egyszer akciófilmet forgatunk?”

Kapcsolódó cikkek:

http://sorozatportal.hu/content/%C3%BCnnepront%C3%B3k-%C3%BCnnepe
http://en.wikipedia.org/wiki/The_Internship

Hasonló tartalmak:

Larry Crowne

A-fraid — Mon, 10 Jun 2013 15:40:49 +0000

Tom Hanks második megrendezett mozija sem az a kirobbanó siker.
A mozikban azért decensen teljesített, de ez nem az megríkató, katartikus alkotás, pedig akár még az is lehetett volna.
Az ötvenes férfi újrakezdését taglaló sztoriba lehetett volna egy kicsivel több drámaiságot csempészni, akkor igazán jó lehetett volna. Így azonban csak egy ilyen-olyan alkotás. Egy kicsit dráma, egy kicsit vígjáték, de valami érezhetően nem állt össze.

Nem csak a 20 éveseké a világ…

Hanks ismét nagyon egyszerű dolgokra törekedett és ebben Nia Vardalos is segített, már ami a forgatókönyvet illeti. Hanks is bele-beleírt, majd helyet foglalt a rendezői székben.
Szerepe szerint egy kissé mafla, kicsit esetlen, de jó szándékú és intelligens ötvenes éveiben járó férfit alakít, akiről a mozi a címét is kapta:

Larry Crowne-t.

Ez a férfi hosszú évek óta egy bevásárló központban dolgozik, ahol megbízható és hozzáértő munkaerőként számolnak vele. De kíméletlenül kirúgják, arra hivatkozva, hogy nincsen diplomája.
Egyedül él és most már munkája sincs, elvesztette azt a keveset is, ami eddig kitöltötte az életét.
Anyagilag teljesen lerobbant, nincs egy vasa se, szegényes kis életét kirántották alóla és mindent újra kell kezdenie. Crowne azonban nem kesereg, hanem összekapja magát és úgy boldogul, ahogy tud.
Elad pár dolgot, kocsiját robogóra cseréli, munkakereséshez lát, és beiratkozik az egyetemre.

Az életét megváltoztató események ekkor kezdődnek el. Megismerkedik egy fiatal egyetemista lánnyal, Taliával (Gugu Mbatha-Raw) aki felrázza és rugdossa a gyámoltalan férfit.
Lényegében neki köszönhető, hogy Larry megfiatalodási folyamata elkezdődik.
A másik felelős pedig Julia Roberts, illetve a karaktere, Mercedes, aki a tanára lesz az egyetemen. Ez a nő is legalább olyan kisiklott figura, mint Crowne, annyi különbséggel, hogy már elsüllyedt az önsajnálatban. Míg Larry azon van, hogy talpra álljon, addig Ms. Tainot egyre közelebb táncol a szakadékhoz. Emiatt mihaszna férje okolható, (Bryan Cranston) és az alkohol. Na meg, hogy már sem a tanítást nem szereti, sem önmagát. Ám a főhősünk mellett Roberts karaktere eltörpül, érezhetően nem rá hegyezték ki a történetet, a lényeg Hanks és nem Roberts. Ez meg is látszik, mivel a két szereplő között nem épül ki az a kapcsolat, ami végül egymásba habarodásokhuz vezet.
Crowne ugyanis nem csak a fiatalokkal találja meg a közös hangot, hanem a tanár nénivel is.

Igazából nem sok ragoznivaló van ezen. A Roberts és Hanks fémjelezte mozi egy nagyon egyszerű produkció. Egy hétköznapi ember újrakezdéséről, illetve arról szól, hogy az életnek csak a halál vet véget.
Történhet velünk bármi, mindig van rá mód, hogy felálljunk a padlóról.
Nem érdemes tőle sokat várni és akkor nem ér minket nagy csalódás. Se nem dráma, se nem vígjáték.
Hanks remekül hozza az esetlen és mókás karaktert, ami egyébként mindig is jól állt neki, egyszóval kisujjból játszik. Ellenben a másik nagy név, a nő főszereplőnk, Julia Roberts már nem tud lubickolni.
Ez nem feltétlenül az ő hibája, hiszen a figurája nem olyan kidolgozott, bár egy olyan kaliberű aktornak, mint ő nem kellene, hogy gondot okozzon egy ilyen szerep. Valami mégsem stimmel.
Mindenki más, eltűnik a két színész óriás mellett. Tisztességgel helytállnak, de ez egy főszereplőkre írt történet, amiben a mellékszereplőknek nincs helye kibontakozni.
A Larry Crowne egy nagyon puritán mozi, nincs benne semmi felvágás, minden felesleges sallangot kihagytak belőle – talán ezáltal rendesen kitölteni sem sikerült – és azért a sablongyár is rajta hagyta a keze nyomát. De azért mégis el kell ismerni, hogy kellemes volt megnézni.
Nem ülnék le elé még egyszer, de ezt az egyet nem bántam meg.

Hasonló tartalmak:

A diktátor (The dictator) kritika

Azozo — Sat, 30 Mar 2013 17:52:38 +0000

A közel-kelet kiparodizálásával már többen is foglalkoztak, leginkább a sorból Adam Sandler-t tudnám kiemelni, az ő általa készített Ne szórakozz Zohan-nal című film igazán jól sikerült, a vígjáték kategóriában egy erős középkategóriát képvisel. Mellette, a londoni születésű Sacha Baron Cohan az, aki a nagysikerű áldokumentumfilmként kreált Borat –tal próbálkozott hasonló történettel, majd jött 2012-ben A diktátor című műalkotás…

Tovább...

Valószínűleg nem véletlen az, hogy az eszement színész, forgatókönyvíró új alkotása sikeres lett, számomra nagyon átjött az általa eljátszott diktátor szerep, mintha mindig is erre készült volna. Nos, a mozivásznon a lehető legkomikusabb formában sikerült ezt megvalósítania, ráadásul egy élvezetes sztorival párosult az előadás. A produkcióban megjelennek rasszista kifejezések, szófordulatok. 1992-ben Sacha Baron Cohan az Egyesült Államokban töltötte tanulmányi kirándulását, ahol megismert egy polgárjogászt, akinek köszönhetően diplomamunkájában az 1960-as évekbeli afroamerikai, valamint zsidó kultúra polgárjogi mozgalmainak hatását vizsgálta, valamilyen kapcsolatot létesítve így a bevándorlás, és a faji megkülönböztetés tárgyával.

Az előző alkotásaival kapcsolatosan is voltak nézetei, amelyeket humoros formába öntött, fiktív karaktereit szinte teljesen flúgossá, közröhejessé varázsolta. Korábban a komikus színész már fellépett stand up –osként, ahol volt szerencséje bemutatni a homoszexuális osztrák divatújságíró, Brüno figuráját, és amit 2009 –ben filmes változatban is megvalósított. A történet, ahogyan előbb említettem, tele van rasszista poénnal, amelyek kissé megoszthatják az emberek véleményét, de valójában az előadásmódjában rejlik az igazi humor. A diktátor már nem egy áldokumentumfilm, hanem egy nagyobb költségvetésből, nagyobb szervezésből álló kreálmány, amely nagyobb társadalmi különbségekre tér ki. Ebből kifolyólag az epizódszereplőkből, több mellékszereplő lesz, valamint véleményem szerint kevesebb visszataszító jelenetet kapunk. Az egyszerű alaptörténetet tekintve szinte mindegyiknek egy az úti célja, az Egyesült Államok, ahol multikulturális környezetbe ülteti be Borat, Brüno, vagy Aladeen, a diktátor karakterét. Egyszerre érezheti a publikum túl erősnek, vagy túl viccesnek.

A film rögtön egy igen nagy meglepetéssel, groteszk elemmel kezdődik, ugyanis a stáb az egykori, hőn szeretett Észak-koreai vezér, Kim Jong-Il emlékére ajánlotta a történetet. Az első tíz perc a kitalált ország, Wadiya diktátorának életével, a keményszakállú Aladeen admirális generális személyével foglalkozik, bemutatja zsarnok, egoista habitusát. Néha fellelhető benne erőltetett poén, de azok nem rontják el a szórakozást, a produkció minőségét, mivel néha Aladeen (S. B. Cohen) komoly színészi előadásával csupán egyfajta komikus érthetetlenséget idéz elő. A sztori alakulását narrátor helyett híradós jelenetekkel idézik elő, amely egy kiváló választás volt, ezzel sikerült magasabb színvonalra emelni az egész művet. A generális admirális Úr végül azért látogat el az USA-ba, hogy felszólaljon az ENSZ előtt vétlenségéről, atomfelszerelésének hatástalanságáról. Ám a vezér élete nem a legbiztonságosabb, jobb keze, közvetlen segédje, Tamir (Sir Ben Kingsley) le akarja taszítani a trónról, hogy később hazájában kikiáltva a demokráciát, sok pénzért eladja országa értékes olajmezőit, területeit. Idő közben, a New York utcáira kirekesztett Aladeen megismerkedik egy rasszistaellenes, hippi felkelővel, Zoey-val (Anna Faris), aki rádöbbenti szokásának, viselkedésének hibáira, valamint a diktatúra helytelenségére, megismeri az amerikai demokrácia szerelmes hatását, illetve jobbik oldalát, ugyanakkor annak kissé kegyetlen külpolitikáját is.

A Golden Globe-díjas színész, rendező és forgatókönyvíró korábban már dolgozott együtt Larry Charles-szal, a film rendezőjével, az előző produkciókat közösen alkották meg. A stáb tagja továbbá Erran Baron Cohen, a zeneszerző is, aki Sacha Baron Cohan fivére. Ha A diktátor című vígjáték zenei repertoárját jobban megfigyeljük, észrevehetjük azt, hogy az eredetileg nyugatról származó zenéket arabos, közel-keleties dallamúra, érzésűre, nyelvezetűre költötték át.

További információ a port.hu, valamint az imdb.com oldalán olvasható.

Hasonló tartalmak:

Juan, a Zombivadász (Juan of the Dead)

A-fraid — Thu, 28 Mar 2013 11:27:05 +0000

Kubai zombi-mozi! Na, erre befizetek! Mondottam, aztán rohamosan lankadt a lelkesedésem. A szokványos kezdés után, egy még annál is szokványosabb folytatásban volt részem, mindezt sótlan humorvilággal tették még nehezebben elviselhetőbbé. Zombi-paródiákból ennél sokkal jobbak készültek.

Tovább...

Sok nemzet témába vágó alkotását láttam már és még csak nem is ez volt a legrosszabb. De nem is volt jó.
Tartalom szempontjából egyáltalán nem tudták kitölteni a másfél órát, tengés-lengés van, meg értelmetlen helyzetek és párbeszédek, de azok dögivel. Az egész elkezdődik, de nem tart sehová, nincs koncepciója a produkciónak.
Persze lehet, hogy éppen ez volt a koncepció. Elcsattan egy-két jobb poén, némi eredetiséget is felmutatnak, de végső soron ez akkor is csak könnyen felejthető, aligha humoros mozi lett.

Helyszínünk ezúttal Havanna, a szocialista Kuba szigetországának fővárosa, ahol két semmirekellő lébecoló múlatja az időt. A meggazdagodáson kívül semmi sem érdekli őket és idétlenebbnél idétlenebb tervekkel állnak elő. A munka büdös nekik, így mindenféle svindlivel teremtik elő a napi piára valót.
A címszereplő, Juan (Alex Díaz de Villegas) egy céltalan, felelőtlen férfi, aki maga mögött hagyott már egy feleséget és egy leányt. Az említett lánnyal elég parázs viszonyt folytat. Szóval a moziban jelen van a teljesen felesleges családi háttér dráma is. Simlis barátainak körében pergeti a napokat, melynek tagja legjobb barátja, Lazaro, (Jorge Molina) annak fia, egy transzvesztita és egy gyurma gyuri. A két baráton kívül úgy nagyjából egyik sem egy kimunkált karakter és még az első kettő sem holmi dolgos munka eredménye.
Azonban, ha már valami pozitívumot említhetek, akkor az az, hogy a szereplők elég jellegzetesek.
Nem kifejezetten szerethetők, vagy szimpatikusak, de kitűnnek a szürke kis mozi hátteréből, amit a jellegtelen forgatókönyv teremtett meg.

Ez a lehetetlen bagázs éppen egy újabb szélhámosságon töri a fejét, amikor elszabadulnak a zombik. Csak úgy, ahogy az lenni szokott.
Megjönnek és pillanatok alatt háborús állapotok uralkodnak el az utcákon. Eleinte fel se fogják mi van, aztán fokozatosan rájönnek, hogy a dolgok megváltoztak.Ám mindezt flegma nemtörődömséggel veszik tudomásul, ami nyilván humor akart lenni, de ezt is már annyiszor láttuk, hogy teljesen hatástalan.
Ehhez viszont mókásan párosul a tévéből és a rádióból nyomatott állami propaganda, Amerika szerepvállalásáról az eseményekben, a kapitalizmus hibáztatásáról, a disszidensek bűnbakká kiáltásáról.
A zombikat is következetesen disszidenseknek nevezik. Ez a része egyszerre parodisztikus, kritikus és humoros, csak sajnos körülbelül ennyiben ki is merülnek a poénok.

Nem tudnak kiszakadni magukból és a zombi apokalipszist is megpróbálják a maguk hasznára fordítani. Zombi gyilkos üzletbe kezdenek, hogy másokat szabadítsanak meg a szörnyetegektől, persze jó pénzért.
Eközben körülöttük széthullik a világ, mindebből azonban semmit sem észlelnek, mert nem olyan drasztikusak a változások. Ez is humorizálni próbáló húzás, csak gyenge.
Szerencsére azért a zombi filmes kliséknek csak néhány elemét használták fel, a hangsúly nem is igazán az élőhalottakon van. De hogy igazából min van, azt nem tudnám megmondani.
Van némi sejtésem valami bizarr hazafiassággal kapcsolatban, de nem merném egyértelműen kimondani.
Ezzel elérkeztünk a filmek és ennek a filmnek is a legnagyobb hibájához. Ez pedig az összetartó erők hiánya. Nincs ami összetartsa, a koncepció hiánya miatt szétcsúszott az alkotás, ami így lényegében néhány jelenet egymásutánisága. Semmi több. Ezen jelenetek egyike-másika egészen tréfás, de összességében még is inkább fárasztónak és érdektelennek nevezném az alkotást.
Egyáltalán nem kihagyhatatlan. Én is meglettem volna nélküle.

Hasonló tartalmak:

Üss vagy Fuss! (Hit and Run)

A-fraid — Tue, 26 Mar 2013 14:04:27 +0000

Érdekes kis film ez, nem egy nagy dobás, nem is a jobb fajta, de mégis szórakoztat, leköt. Műfaját sem olyan egyszerű belőni, de engem inkább romantikus vígjátékra emlékeztet, és ha ez így van, akkor van szerencsém egy olyan darabot bemutatni a műfajban, ami jól sikerült.
Nem sablonmentes ugyan, – de mi az manapság – viszont megmosolyogtat.

Tovább...

A rendező-forgatókönyvíró Dax Shepard, ki egyben a főszereplő is, nem először rendez és ír, de első produkciója a Brother’s Justice nem jutott el hozzánk. A főleg vígjátékokban játszó színész viszont most remek gárdát szedett össze maga köré és a sztori is egészen jól sikerült.

Szerepe szerint egy Charles Bronson (:D) nevű férfit játszik, aki egy poros kisvárosban lakik, ahol boldogan él barátnőjével, Annie-vel (Kristen Bell) egészen addig, míg a lány, aki erőszakmentes konfliktuskezelésből diplomázott (:D) nem kap egy álláslehetőséget Los Angelesben. Az viszont messze van és nem akarja elhagyni barátját sem, akivel olyan jól alakultak a dolgok.
Miért ne mehetne vele a férfi? Ez egy darabig nem derül ki, de hamar elárulják, hiszen egyetlen jó barátja, Randy (Tom Arnold) megjelenik önmagát irányító kocsijával, magától elsülő stukkerével és a néző megtudja, hogy ez a szerencsétlen alak rendőrbíró, aki a tanúvédelmi programon belül Charlie életéért felel, aki mellesleg igazi nevén Yul Perrkins. A férfi igyekszik maga mögött hagyni a múltját, amire egyáltalán nem büszke. Attól is fél, hogy barátnője elhagyná, ha megtudná, milyen ember is volt.
Ő viszont már megváltozott, új életet kezdett szeretett nője oldalán, de a Los Angeles-i munkalehetőség kiszaggatja megszokott nyugalmából és szerelme kedvéért hajlandó visszatérni a számára életveszélyes városba.

Együtt indulnak el Yul vagány kocsijával, amit még az apjával együtt épített, de közbeszól a lány volt barátja (Michael Rosenbaum) – igen, ő volt a Smallville Lex Luthorja, így hajjal én sem ismertem meg.
Tudomást szerezve a párocska tervéről, vad féltékenységében, felkeresi azokat az embereket, akik megorroltak főszereplőnkre és értesíti őket, hogy a férfi hamarosan az angyalok városába érkezik.
A Bradley Cooper formálta kemény és laza Dmitri a páros nyomába ered, mivel szeretné felelősségre vonni egykori barátját, Yult a régi szép idők miatt. De a volt barát is csatlakozik a kergetőzéshez, illetve a rendőrbíró, majd egy homokos rendőr és a társa, szóval a nagy üldözés közepette összegyűlnek a népek.
Ezalatt a főszereplő páros között előkerül a bizalom kérdése is, a rejtegetett múlt is előmászik a leplek alól, megismerjük a férfi múltját, a kapcsolatokat, az összefüggéseket, mindezt viszont humorral és remek autósüldözésekkel tálalják, úgy hogy a romantikus vonal elenyésző. Megmaradta a sablon menti felületességnél. De nem is ettől lesz említésre méltó a produkció. Inkább attól a tulajdonságától, hogy jól hozza össze a szereplőket, akik (melyik kidolgozottabb, melyik kevésbé) személyiségükkel becsempészik a bohóságokat a történetbe. Nem fogunk a hasunkat fogva hahotázni, mert ez nem az a harsány típusú komédia, csak amolyan visszafogott, kellemes kis mozi, ami azért egy-két tréfásabb jelenettel feldobja a hangulatunkat.
Kicsit hosszan készít elő, de aztán a tárgyalás már elég izgalmas. Kiszámítható ugyan, nem tartogat meglepetéseket, de mégis mulattat. Arnold megjelenései mindig potenciális tréfaforrások, de a homokos zsaru, vagy Dmitri karaktere is jó pillanatokat okoz. Főleg hogy az említett szereplőkön kívül még olyan színészek is megfordulnak a filmben, mint Beau Bridges, Kristin Chenoweth, David Koechner, Sean P. Hayes vagy Jason Bateman, akinek a jelenete parádés.
Nem az a film, amit az ember újranézne sok-sok évvel később is, de azért elmegy és nem okoz csalódást.

Hasonló tartalmak:

Rontó Ralph

Sat, 23 Mar 2013 19:43:31 +0000

Ha Rich Moore rendező nevét meghalljuk, valljuk, be nem jut eszünkbe semmi. Mostantól ez megváltozhat, mert a legújabb egész estés animációjával a rég elfeledett, de méltán népszerű retrójátékok világába kalauzol el minket, és nem is akárhogy! Az eddig csak tévésorozatokkal foglalatoskodó rendező debütáló munkája képes volt a nagyérdemű közönséget úgy elkápráztatni, hogy tulajdonképpen nem volt meglepetés az Oscar-díj jelölés sem.

Tovább...

Nézzük hát, mit is láthatunk a siker kapuján dörömbölő alkotásban, amit minden korosztály egyformán élvezhet. A történet címszereplője, Ralph egy érzékeny lelkű rosszfiú és nem mellesleg játékkarakter. A Javító Félix nevű program kínosan nagydarab melákja, akinek egyetlen feladata, hogy egy emeletes pixelházat porrá zúzzon.A játékhoz bóklászó gyerkőc 25cent ellenében Félix karakterének irányítását kaphatja meg.Ha a játékos ügyes, akkor a jutalom sem marad el egy csilli-villi medál formájában. Igen ám csakhogy Ralph mivel rossz karakter így neki nincs osztályrésze a jóból. Nem marad neki más csak a sóvárgás, a letargia és a depresszió.De amint leszáll az est és a dübörgő játéktermet a kínos csend tölti be, a játékgépek szereplői összegyűlnek és élik a maguk világát (buliznak, szórakoznak, flörtölnek...stb.), majd másnap reggel kezdődik minden előlről.Ezen szeretne főhősünk változtatni, méghozzá oly módon, hogy fittyet hány a szabályokra és eldönti, hogy szerez magának egy medált egy másik játékból. Ez mind szép és jó, csakhogy ezzel veszélyezteti saját és többi társa életét egyaránt. A kalandozásai nem lesznek problémamentesek, de ezzel együtt utat ad a nézőnek a nagyszerű szórakozás felé.

A furcsa történetben találkozhatunk számtalan ismert játékhőssel, akiket öröm volt ennyi idő után egy animációs mese formájában viszontlátni. Nem kis feladat lehetett a tervezőgárdának rájönni arra, hogy manapság mivel lehet elnyerni a közönség tetszését. Ha ránézünk az elköltött összeg mennyiségére (165 millió dollár), akkor igencsak lélegzetvisszafojtva várhatták a bemutató napján, hogy vajon megtérül-e a költségvetés.Mostanra már mindegyikük fellélegezhet, mert a siker nem maradt el. A játékidő 108 perc lett, ami alatt bevallom egy percig sem unatkoztam. A történet felépítése abszolút logikus, könnyed és kellően dinamikus. A karakterek megtöltése élettel olyan színt ad a cselekménynek, amin mindenki jókedvűen mosolyoghat.

A Pac-man, a Mario Kart vagy a Sonic játékok mára legendává nőtték ki magukat. Tulajdonképpen a szórakoztatáson kívül túl sok funkciójuk nem volt és mégis mostanra akár egy mese illetve történet kerek-egésszé formálásában tudtak aktívan hozzájárulni. Épp csak azon tűnődtem, hogy ezen játékok készítői lehet könnycsorgatva figyelték mi lesz a végkifejlet. De hogy ne induljok el a túlzottan drámai fejtegetés irányába és ismét leszálljak a Földre, ez valójában egy rajzfilm, amit nagyon lehet szeretni vagy éppen utálni. Az ízlésvilágunk dönti el kiben mit vált ki. Aranyos mese lett, ami szerintem tökéletes az elejétől a végéig. Érdemes rá időt szentelni és egy laza szombat délután a családdal együtt végignézni. Nem marad más hátra csak, hogy zúzzunk!

Hasonló tartalmak:

Fifti-fifti (50/50)

A-fraid — Sat, 09 Mar 2013 18:07:52 +0000

Ez a film egy kényes műfajban próbált meg boldogulni. A ’dramedy’-k sajátos crossoverek a filmes világban. Két egymással ellentétes, ám mégis rokon műfaj kereszteződésekor jönnek létre.
A vígjátéki elemek és a drámai jellemvonások összepároztatása elég ritkán jár pozitív eredménnyel, mi több általában olyan filmek készülnek, amelyek fejcsóválásra késztetik a nézőket, mert nem értik mit akartak a készítők.
Ez van, ha a két műfaj elemeit rosszul vegyítik össze.
Én nem tudom, hogy ebben a filmben jó-e ez a vegyület, de az biztos, hogy majdnem nyert két Golden Globe-ot.

Tovább...

A komikum és tragikum sokszor kart karba öltve jár, de valamiért Hollywood sosem értett igazán az összemosásukhoz. Ritkán produkáltak a filmesek mérföldköveket ebben a műfajban, pedig próbálkozás akadt bőven. Mindig kétséges és merész húzás valami tragikusból viccet csinálni, vagy viccesen hozzáállni. Miközben a való életben ezek a szörnyű dolgok többször is komikus részletekben gazdagok.

Azt hiszem, a Fifti-fifti sem korszakalkotó a műfaján belül, nekem elejétől a végéig nagyon furcsa volt és nem tudtam elrendezni magamban, hogy viccelni akar, megmosolyogtatni, vagy elszomorítani.
Bár ez a film is inkább dráma, mint sem komédia, vagyis nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, ami egy jó tragikomédia sajátossága. Inkább drámaibb a film, és igazából nem vonultat fel nagy poénokat, inkább csak el-elmosolyodik az ember pár apróságon. De emiatt nem is az a borzasztóan szomorú darab.
Will Reiser filmes producer a saját életét vitte vászonra, amikor jó barátja, Seth Rogen bátorítására megírta a forgatókönyvet. Reiser megküzdött a rákkal és ezt bánattal, kétségekkel és apró örömökkel tette.
Legalább is, ha hinni lehet a produkciónak.

Főszerepben Hollywood újdonsült kedvence, Joseph Gordon-Levitt látható, akit Globe-ra jelöltek az alakításáért, ami talán túlzás volt. Nekem inkább tűnt sterilebbnek a játéka, mint amit a sztori indokolt volna. Kevés volt benne a szenvedély.
Az az érzésem, Levitt is csak egy a mostanság felkapott, középszerű színészek közül.
A történet szerint Adam-et alakítja, aki egy pedáns, rendszerető, egészséges életmódot folytató fiatalember, aki oda figyel az életére. Ezzel egyetemben elég unalmas figura is.
Együtt él barátnőjével (Bryce Dallas Howard) és egyetlen jó barátján kívül nem sok kapcsolatot tart fenn.
Ez a barát Kyle, (Seth Rogen) aki egy harsány és alapvetően unszimpatikus, bunkó figura, a főhős teljes ellentéte. Rogen nagyon tudja hozni az ilyen figurákat, csak hogy ez nem áll jól neki és már nagyon unalmasak. Rogen egyébként iszonyatos a filmben.

Adam szürke kis életét mindössze némi hátfájdalom nehezíti, ami aztán gyökeresen megváltoztat mindent. Egy orvosi ellenőrzés alkalmával közlik vele, hogy rákos.
De semmi vész, kezelhető és műthető, mi több a gyógyulásra is van esély, bár csak 50%.
A semminél az is több, de Adam érthető módon kétségbe esik. Először tagad, majd kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy olyan betegségben szenved, ami kezelés nélkül biztosan megöli.
Meg is kezdi az állandó orvoshoz járkálást, a harcot a betegséggel, a kemoterápiát és minden mást, amivel csak esélye lehet leküzdeni a betegséget. Eluralkodik rajta a betegség, már-már feladná a harcot, a kilátástalanságtól elfogy az ereje és a remény is kezdi elhagyni. A rák miatt az emberek is másként kezelik. Barátnője megcsalja, majd elhagyja, az emberek máris síri hangon beszélnek hozzá és Adam azzal találja szemben magát, hogy ismerősei már eltemették. Akkor ő minek küzdjön? A lehetőségei egyébként sem a legjobbak.
Mire felocsúdott a sokkból, amit a rossz hír okozott, az élete már össze is omlott.
Egyedül a terapeutája (Anna Kendrick) és a kretén barátja tartja benne a lelket, illetve a kezelések során megismert sorstársai, akik megtanítják, hogy elfogadja a történéseket, ne adja fel a reményt és próbálja meg derűvel szemlélni azokat a pillanatokat, amiket még megél. Akkor is, ha végül meg kell halnia, mert szomorkodnia kár, hiszen csak a keserűségét súlyosbítja.

Nehéz dolog ilyen témában, ilyen stílusú filmet forgatni és a rendező, Johnathan Levine inkább a biztonságosabb talajon maradt. Vagyis inkább csak az egyik műfaj elemeit hangsúlyozta. Ettől pedig inkább drámaibb lett a mozi hangulata, amit csak néha old fel kicsit egy-egy poén.
Levine már nem tapasztalatlan direktor. Sok jót még nem rendezett, (a Majd meghalnak Mandy Lane-ért egy hamisítatlan borzalom) ám ő jegyzi a hamarosan mozikba kerülő Warm bodiest is. Ezt a zombis romantikus vígjátékot a filmes körökben mozgók nagyon várják és az előzetesek alapján nem ok nélkül.
De visszatérve a kritikánk témájára, a Fifti-fifti idegen maradhat a néző számára, mert zavaró a poénkodás, pláne a rákkal kapcsolatban és az emberben keletkezik némi frusztráció, ha rá kell döbbenjen, jól tud szórakozni egy olyan filmen, amiben egy rákos tragédiáját taglalják.
Engem ugyan a film nem szórakoztatott, a már elregélt okok miatt, egyszerűen csak végignéztem, anélkül, hogy igazán le tudott volna kötni. Hasonló témában, drámában ennél sokkal jobbakat talál az ember, a vígjátéki elemek meg bizonyos esetekben nagyon zavaróak.
Főleg Rogen harsánysága zavar és a kreténkedései. Levitt meg elég szürke, bár a szerepe szerint is annak kell lennie, szóval végső soron a film maga az, ami szürke. Ezáltal könnyen felejthető is.
Ettől meg nem biztos, hogy valaki számára nem lesz élmény, – Ne adj Isten, akár katartikus – de azt hiszem, nem csak a tapasztaltabb filmnézők számára marad steril és ingerszegény ez az alkotás.

Hasonló tartalmak:

A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths)

Azozo — Fri, 08 Mar 2013 19:47:42 +0000

A los angeles-i, Hollywood-ban élő Marty, egy olyan forgatókönyvön dolgozik, amely nem megint a már megszokott tipikus, illetve snassz klisékkel teli amerikai stílust, és elemeit akarja képviseli, hanem megpróbál lövöldözéses, és unalmas eseményektől mentes, békét szimbolizáló művet alkotni. A sztori alapja így az érdekesség végett nem lehet más, csakis kizárólag a hét pszichopata kissé elgondolkodtató története.

Tovább...

De arra senki sem számíthat, hogy a Marty-t játszó Colin Farrell sem áll messze a pszichopatáktól, mivel a film előrehaladtával meglepetésszerűen tudjuk meg, hogy két leghűbb barátja is a gondolkodás, valamint a normalitás problémájával küzd. A helyzet különlegességét az adhatja, hogy a két beszámíthatatlan cimbora habitusa merőben hasonlít, a már előzetesen kitalált, olvasmányba foglalt pszichopaták életpályájára. Ugyanakkor a forgatókönyvíró személy sem fenékig tejfel, nem telik el nap, hogy ne részegedjen le a töménytelen alkoholtól. Marty a pszichopatákat újságcikkből, hirdetésekből, barátaiból, valamint legfőképpen az életében megtörtént eseményekből gyűjti.

A film rögtön az első pszichopata bemutatásával kezdődik, aki sorozatgyilkosokat, maffiózókat gyilkol meg, és nagyjából az adott szituációhoz kapcsolódóan a másik hatot is így jeleníti meg. A vígjátéknak titulált produkció, véleményem szerint bővelkedik drámai jegyekkel is, mivel az élet néha feldolgozhatatlan borzalmait érzékelhetjük. Humorát a sok káromkodással teli dialógusával próbálta megtartani, valamint nem árt részletesen, nagy figyelemmel megtekinteni a mozit, ugyanis az apróbb részletek teszik még élvezhetőbbé. Az elmebetegek sorában egy kitalált hitét vesztett, öldöklő, és bosszútól szomjas vietnámi karakter is szerepel, akinek a kiléte sokat formálódik a történetben. Ebben a 109 perc hosszú mutatványban nem derül ki pontosan milyen végeredmény születik a forgatókönyv megírásával, ugyanakkor a való életben egy sokkal poénosabb „meló” okozza a bonyodalmat. A kutya „kölcsönvevő”, vagyis inkább kutyatolvaj buli az, ami mozgatja a szálakat, ugyanis a kegyetlen, beszámíthatatlan gengszter, Charlie Costello ( Woody Harrelson) si-cu fajtájú kutyájának, Bonny elrablásával kapcsolatosan szinte mindenkit megöl. Hihetetlen az, hogy egy kutya miatt több ember is az életét veszti.

Fergeteges színészek, fantasztikus színvonalon játszanak a filmben, történetíróként szereplő Colin Farrell, a nagy maffiózó, és ellenség, Woody Harrelson, valamint a két pszichopata barát, Sam Rockwell, illetve Christopher Walken. Maga, a produkció két részre szedhető. Az első a kibontakozás, a felvezetés, amely a meneküléssel együtt több helyszínen is játszódik, a második egység pedig, végül a nagy leszámolás, amely egyetlen színtéren, a hatalmas sivatagban elevenedik meg. Helyenként a díszletek, valamikor a párbeszédek teszik poénossá az egyes jeleneteket. A két pszichopata barát által, akik kicsit más értelemben segítenek a forgatókönyv létrehozásában, Marty jobban átértékeli az életét, valamint sokkal könnyebben meg tudja írni regényét, amelyben a cimborái is nagy szerepet kapnak.

A film rendezője, forgatókönyvírója, Martin McDonagh, korábban az egyik kedvencemet, az Erőszakik (In Bruges) című alkotást is vezényelte, ami Európában, valamint az Egyesült Államokban is díjakra volt jelölve több kategóriában. Sikerült újra az ő saját stílusában megkomponálnia egy vígjátékot, és egy drámai műfajú kreálmányt, egyben.

Hasonló tartalmak:

Napos oldal (Silver Linings Playbook)

Azozo — Tue, 26 Feb 2013 22:25:18 +0000

Az élet negatívumai, a szerelmi csalódás néha a padlóra küld. Ha mindent elveszítesz, küzdeni kell, és talpra kell állni még akkor is, ha már az elméd sem tiszta.

Tovább...

Vannak olyan témájú filmek, amelyek már önmagukban érdekesek lehetnek. A továbbiakban az élményindex alakulása leginkább már a rendező, a szereplők, valamint a stáb munkájától függ. A mostani alkalommal terítékre került Napos oldal című film, valamelyest hasonlít az egyik örökzöld, a Száll a kakukk fészkére, illetve a Step up című film alaptörténetére, de mégsem a pszichiátrián játszódnak az események. Bradly Cooper, és Robert de Niro, korábban már szerepeltek együtt a Csúcshatás című filmben, így ebben a produkcióban az apa fia viszony már oldottabban is képes megjelenni, egymáshoz szokott a két színész. Az ifjabb és idősebb Pat Solitano-t alakító páros kiváló színészi képességeiknek köszönhetően, a legtöbb jelenet természetesre sikeredett, a publikum nem igazán vehet észre rajta túlzott játékosságot, a veszekedések, családi és baráti párbeszédek hitelesebb életkörülményeket mutatnak be. A fiatal Pat (Bradly Cooper) 8 hónapot töltött a Baltimore-i pszichiátrián, mivel korábban a felesége megcsalta őt, és ennek tükrében idősebb tanár szeretőjét agyba-főbe verte. Egy bírósági végzés következtében úgy dönt a család, hogy kihozzák fiukat az elmegyógyintézetből, és további pszichiáteri kezelés mellett otthon vigyáznak rá.

Nem vitás, a Bradly Cooper által alakított karakter kissé labilis elmeállapotú, és így kell boldogulnia, valamint megújítania zátonyra futott kapcsolatát feleségével, Nikki-vel. Csakhogy a házasság megmentése rossz ötlet, de nyilván az ifjú Pat is tudta ezt, és a lelke mélyén is érezte. Amúgy nem véletlen, hogy Bradly Coopert Oscar-díjra is jelölték kiváló színészi teljesítménye miatt, mivel bizonyára új feladattal is bírkózott meg, nehéz eljátszani egy zavart elmeállapottal megáldott karaktert úgy, hogy hiteles legyen a történet. A színész társa, a filmben ugyancsak lelki egyensúlyát elvesztő Tiffany lesz a megoldás a gyógyulásra, gyakorlatilag a mentálisan bajbajutott páros egymást gyógyítja meg. A kissé beszámíthatatlan, férjét elvesztő szeretnivaló női karakter megformálója, a fiatal Jennifer Lawrence megérdemelten nyerte el az idei, 2013-as Oscar-díjat, hiszen kiválóan alakítja lelkileg összetört szerepét. Nem kétséges, a produkció tele van jobbnál jobb színészekkel, Robert de Niro, Jacki Weaver, valamint Chris Tucker emelik a szintet.

A stáb, valamint a színészi gárda munkája fergeteges, de számomra mégsem volt átütő erejű az egész alkotás. Több fordulatot vártam a történetben, sajnos többször mélyponton volt, kissé unalmassá vált az eseménysorozat, néha úgy érzetem, hogy se előre, se hátra. A film közepénél arra is gondoltam, hogy ez a titokzatos Nikki, Pat egykori felesége, egy kitalált személy, vagy tán már halott karakter is lehetne, de ilyen ötlet sem merült fel, nem váltotta izgalmassá. Az is lehet, hogy csak túl sokat vártam egy sokkal egyszerűbb sztoritól. A film elvileg vígjáték. Nos, ami a főszereplők tébolyult viselkedését illeti, a humoros oldalát sikerült megragadni, és ennyit is lehetett kihozni belőle, ez volt a maximum. Ugyanakkor úgy gondolom, még mindig magasabb volt a drámai töltöttsége a filmnek, mint esetleg a poénos oldala. Valahol eltévedett a műfaj eredete félúton. Ugyanakkor tetszett pár furmányos, és elmosolyogtató ötlet, mint például mikor Pat kukászsákba öltözve futott Philadelphia utcáin, vagy éjjelente kiborulva beszélt szüleinek egy regény borzalmas végkimeneteléről. Továbbá megfelelőnek tartottam a Philadelphia Eagles amerikai focicsapat, és Tiffany között létrehozott komolytalan, mégis szeretni való összefüggést, ami a történet extra kellékeként jól mutatkozot t meg.

A film rendezője, és forgatókönyvírója, David O. Russel egy igényesen összerakott produkciót alkotott. Ugyanakkor, ahogyan az előbb is megemlítettem, a Matthew Quick által írt, feldolgozott regény, az alaptörténet, számomra kissé már unalmas, vagy talán már túlságosan megszokottá vált.

Hasonló tartalmak:

Szökőhév (Leap Year)

A-fraid — Thu, 14 Feb 2013 09:26:22 +0000

Eredetileg a tavalyi Valentin napra terveztem ezt a kritikát, de közbe jött egy-két apróság, ami miatt nem tudtam kitenni. Az egyik, hogy nem írtam meg időben, a másik pedig pont ebből következik: Nem volt időm.
De most eljutottam idáig, szóval nyugodt lélekkel prezentálhatok egy egészen tűrhető romantikus vígjátékot. Jó pár éve ömlesztik a nyakunkba a rosszabbnál rosszabb – pár kivételtől eltekintve – szerelem-mozikat. Ilyenkor üdítően hat egy ilyen alkotás, ami ugyan követi a trendeket, de mégis fellelhető benne némi frissesség. Nem mondanám eredetinek, de olyan jó kis közepes, nem akarja az ember letépni a skalpját a számtalan hülyeségtől. Jópofa, a helyszínválasztás kiváló, a főszereplő páros szimpatikus, jól mutatnak egymás mellett.
Nem hinném, hogy ennél többet várhatnánk a műfajtól.

’Hozzám jössz… férjül?’

Anand Tucker elmondhatja magáról, hogy egy jó kis romantikus vígjáték rendezője, és mivel ezt nem sokan mondhatják el az utóbbi időben, ez elég jó fényt vet rá.
Egyfelől a megszokottat kapja a néző, hiszen klisékövető magatartás jellemzi az alkotást, hiszen minden úgy történik, ahogy azt az ilyen moziknál megszokhattuk.
A főszereplők eleinte nem kedvelik egymást, nem is akarják a másikat, csak összekényszerülnek, majd elkezdenek összeismerkedni, végül kihajtanak a gyengéd érzelmek, összevesznek, majd egymáséi lesznek. E téren ne várjunk tehát katarzisba hajló érzelemrobbanást.
Másfelől viszont a két főszereplő ügyesen teszi a dolgát, szimpatikusak, együtt játszanak és nem egymás mellett. Amy Adams testhez álló szerepet kapott, illik hozzá az esetlen, városi lány szerepe, aki mindent megtesz, hogy megszerezze az ujjára azt a bizonyos gyűrűt. Társa a gyötrelmekben, pedig Declan (Matthew Goode), akin úgy áll a kiábrándult, cinikus férfi karakter, mintha ráöntötték volna.

Történetünk kezdetekor, Anna (Adams) reménykedve várja, hogy szerelme (Adam Scott) megkérje végre a kacsóját, ám ez nem következik be. A csalódott lány egy régi ír legendára, illetve babonára alapozva
– miszerint egy ősi ír hagyomány alapján szökőévben, február 29.-én, egy nő is megkérheti a férfi kezét – imádottja után utazik Dublinba, hogy „kikényszerítse” a kézfogót.
Ám az oltárig vezető út, szenvedéssel és problémákkal van kikövezve.
Egy aprócska porfészekben reked, az isten háta mögött. Ekkor találkozik Declan-nel, a ráspoly modorú helyi sármőrrel, aki felajánlja, hogy elfuvarozza a városba. Ezzel kezdetét veszi a mizériákkal tarkított utazás az elképesztően gyönyörű ír tájakon.
Remek ötlet volt az ír vidéken forgatni, szemet gyönyörködtetőek a helyszínek, ezt is a produkció javára lehet, és kell írni. Emellé még megismerkedhetünk valamelyest az ír néppel is, persze túlzó ez a bemutatás, hiszen a poénokat szolgálja. De a kellemes hangulat megalapozásához elengedhetetlen.

Szereplőink eleinte csak kínlódnak egymással, a betondzsungelhez szokott Anna, kikerülvén komfort zónájából, szó szerint szenved, míg Declan felhőtlenül szórakozik a nyafka lányon, de persze azért segít neki. Utazásuk során persze elengedhetetlenül egymásba habarodnak és a kézkérés sem marad el. A vég, bimbózó szerelemben csúcsosodik ki.
Tipikus film a Szökőhév, de el kell ismerni, hogy a legtöbb poén megüti a szintet, emellett még szórakoztató is. Az ember nem bánja, hogy végignézte, kellemes atmoszférájú romantikus vígjáték ez, ami azonban megvilágítja, hogy a nők hajlamosak sápítozni a romantika után, miközben fel sem ismerik az igazi romantikát. Ezért nyilvánvalóan ezek az alkotások okolhatóak, mert tucat számra ontják magukból a közhelyeket, így már mi is csak ezekben tudunk gondolkozni.

Hasonló tartalmak: