Go on

Go On 1x04 – Bench-Clearing Bawl

A-fraid — Tue, 02 Oct 2012 10:50:16 +0000

Ez mostanában ilyen búcsúzós lesz, (már ami a bejegyzéseket illeti) hiszen elköszöntem a 2 Broke Girls-től és (nem is olyan) fájdalmas búcsút veszek ettől a szériától is. A tűrhető, de legalább is nem elviselhetetlen kezdés után a széria beállt a saját színvonalára és megszokhattuk a stílusát. Négy epizód elég volt arra, hogy felmérhessük mivel is állunk szemben és, hogy az várhatóan milyen lesz a továbbiakban. És bár a harmadik rész valamivel többet mutatott fel, mint az eddigiek, a negyedik elég gyengén teljesített.

Ennek fényében…

Bár azt a szimpátiát, amiről már korábban is beszéltem, továbbra is érzem a szériával kapcsolatban.
Valamelyest még az is érdekel, hogy miképp birkózik meg Ryan King az őt ért csapással és terápiás csoporttársaival, de már nem szórakoztat.
Ez pedig elég komoly baj.

Ryan újabb komoly lépésre szánja el magát, már ami a neje halálán való túllépést illeti.
Egyik csoporttársának, Sonia-nak ajándékozza a felesége varrógépét, de Lauren felhívja a figyelmét, hogy nem szabadulhat meg ilyen könnyen egy olyan tárgytól, amit az egykori szerelme annyira kedvelt.
Ryan nem számol a feltörő érzelmekkel, mi több piszkálni kezdik, amiért nem sír.
Ennek aztán persze meg is lesz a következménye és az a bizonyos mécses is eltörik.
De emellett még egy híresség hoki meccsein is részt vesz, de még leszbikus csoporttársát, Anne-t (Julie White) is elkíséri egy esküvőre, sőt egy jövendőbeli kapcsolatot is összehoz neki.

Főszereplőnk tehát tovább kapálózik, továbbra is nagyvonalúan kezeli a Lauren szabályait, öntörvényű és humorral próbálja gyógyítani magát.
Hogy mennyire jár sikerrel számomra már nem valószínű, hogy kiderül. Mostantól kezdve nem követem a Go on eseményeit.
Ugyan a teljesítmény egyenletes, de vígjátéknak túlságosan komoly, de drámának meg túl bohókás.
Nehéz összeegyeztetni a mondanivaló keménységét a tréfálkozással, ezért is mondtam rögtön a pilot kritikájánál azt, hogy merész húzás a széria sztorija.
Nem könnyű humorforrást fabrikálni (és talán nem is decens) emberi drámákkal kapcsolatban. Akkor sem, ha a viccek középpontjában nem is azok állnak.
Szerintem nehezen összeegyeztethető a kettő. Keserédes vígjátéknak még elmehetne, hiszen a kényes egyensúlyt is említettem már a dráma és a komédia között.
Ezt talán mondhatjuk, hogy még meg is találták, ám egy komoly probléma még akkor is marad:
Nem elég jó a sorozat.
Négy epizód után nekem ennyi elég volt, de az az érzésem, hogy a Go on nem fogja megélni a következő évadot.

Hasonló tartalmak:

Go on 1x03 – There’s No Ryan in Team

A-fraid — Fri, 28 Sep 2012 18:44:07 +0000

Még „bírom” a sorozatot, az az hogy valamiért még nem untam rá, pedig hát el kell ismerni: Nem egy nagy durranás.
Persze ez kissé igazságtalan, hiszen mi egyszerű az nagyszerű (tud lenni).
Annyit azonban elmondhatunk legalább, hogy egyenletesen teljesít.

Itt folytatom…

A mostani rész egyik kicsit másmilyen volt, mint az előző kettő, ebben volt olyan részlet, amin tényleg remekül szórakoztam. Nem csak úgy mosolyogtam, hanem pár percig élvezettel kacarásztam.
Sőt, két ilyen részlet is volt és mindkettő az eddig nem nagyon emlegetett John Cho-hoz köthető, aki a mostani epizódban egyszerűen remek volt.
Merített egy kicsit a Pités-Kalandférges karaktereiből.

Szerepe szerint Ryant kellett volna megnyugtatni és ezt több módszerrel is megpróbálja, igen kevés sikerrel, de legalább annál humorosabban.
Vidító-támogató próbálkozásai az első igazán tréfás helyzetek megteremtői a szériában.
Ilyenre azért eddig még nem nagyon volt példa. Ezen túl azonban a széria tartja a tőle megszokott színvonalat, ami nem valami pezsgő, de legalább egyenletes.

Ryan már gond nélkül önti ki a lelkét a csoportban, akikkel jól érzi magát, remekül megértik egymást a különbözőségek ellenére, de Ryan nem akarja, hogy ennél jobban az élete részévé váljanak.
A csoportot a csoporton belül akarja tartani, vagyis a hétköznapi életén kívüliként szeretné kezelni ezeket az embereket. Persze meg is orrolnak rá, mert azt gondolják, szégyelli őket, és hogy terápiás csoportba jár. De ezeket az embereket nem kezelheti egyszer barátként, egyszer meg kívülállóként, vagyis elkerülhetetlen, hogy az élete szerves részeivé váljanak.

Emellett azért más bajok is jelentkeznek, például a mexikói kertész, aki nagyon jó kapcsolatban volt a nejével, de képtelen elmondani neki, hogy a nő meghalt, mivel tart a férfi reakciójától, amit nem tudna kezelni.
Ja, és persze – érthető kompenzációként – a rádiós műsorvezetőnk vásárol magának egy Porschét.
Szóval zajlanak az események, a történet kicsit halad – a kapcsolatok terén – minden másban stagnál, de ez egy vígjátéknál annyira nem is baj. Egyelőre szimpatikus a széria, még az is lehet, hogy követni fogom. Majd a 4. epizód után elválik…

Hasonló tartalmak:

Go On 1x02 – He Got Game, She Got Cats

A-fraid — Tue, 25 Sep 2012 11:25:58 +0000

Ahogy azt ígértem, folytatom a szériát, és jelentkezem az egyes epizódok rövid kritikájával. A pilotról szóló írásban említettem, hogy merész a sorozat és humor terén sem az a folyamatosan vicces darab.
Nem egy Big Bang Theory, vagy ehhez hasonló darabok.
Ez inkább komolyabb, nem ritkán drámai helyzetekkel és megható pillanatokkal.

Részletezve…

Ryan King (Matthew Perry) tehát járni kezd a terápiás gyűlésekre, hogy beszéljen a gondjairól és meghallgassa mások problémáit. Ez szép és jó, de továbbra sem tudja magáénak vallani az ott vallott elveket, feszegeti a határokat és áthágja a szabályokat. Beszéd helyett cselekvésre ösztönzi a társait és ez eleinte hatékonynak is bizonyul, de ahogy haladuk, úgy válik egyértelművé, hogy azért ennyire nem egyértelmű a helyzet.
Egy ember problémáit nem oldhatja meg csupán a beszéd, vagy a cselekvés.

Hiába magyaráz neki a gyűléseket vezető terapeuta, Laruen (Laura Benanti) Ryan-nek a saját (és mások) kárán kell megtanulnia ezt a komoly leckét.
Az epizód során két szereplő kerül fókuszba. Sonia, (Sarah Baker) aki párkapcsolati frusztrációit és macskájának elvesztését extrém macskapótlásban vezeti le, főleg Ryan nyomatékosított „Cselekedj!” felszólításának eleget téve.
A másik karakter pedig a csoport korelnöke, a vak öregember, George (Bill Cobbs). Ő egy igazi sport ereklyének a boldog tulajdonosa volt.
Azé a kosárlabdáé, amit Wilt Chamberlain bedobta a legendás 100. pontját azon az ominózus sporttörténelmi mérkőzésen.
Csak hogy ezt a labdát ellopták tőle és az elvesztésén őrlődő idős úrral is Ryan-nek kell segítenie.
Ehhez kapcsolódik egyébként a rész legmeghatóbb és szebb jelenete, amikor Ryan és George ülnek és hallgatják a meccset. Sőt, egy kis időre a nézőket is „megvakítják”, hogy valami hasonlót élhessünk át, mint a karakterek.

Mindent összevetve, a második epizód tökéletes folytatása az elsőnek, talán valamivel visszafogottabb.
Mind humor, mind dráma szinten és most már körvonalazódott, hogy körülbelül ez a széria ilyen lesz.
Ez az irány, amit kiszabtak neki és a továbbiakban is ez várható.
De mire elég ez? Nekem egy harmadik epizódra mindenképpen, de ez még nem tette vonzóvá a sorozatot.
Nem érzem azt, hogy kíváncsi vagyok a következő adagra, nem izgulok, hogy vajon mi fog történni a szereplőkkel. Bár valamiért mégis szimpatizálok vele…
Majd a harmadik epizód után okosabb leszek. Vagy nem.

Hasonló tartalmak:

Go On 01x01 – Pilot

A-fraid — Sat, 22 Sep 2012 16:50:07 +0000

Matthew Perry visszatért, újra. Hiszen megpróbálkozott már ő a
Mr. Sunshine-nal is, csak nem jött össze neki. A Jóbarátok egykori sztárja most új lehetőséget kapott az NBC új komédiájában. A témája miatt bátor vállalásnak kell nevezzem a sorozatot, bár a pilot nem sikerült rosszul – még ha olyan jónak nem is tartom. Indulásnak megteszi, de ennél biztosan több kell a talpon maradáshoz.

Továbblépés...

Perry már nem mai gyerek és ismerjük be a Jóbarátok sikere és befejezése után ő se nagyon tudott megkapaszkodni a Tv-és világban. Volt pár próbálkozása (több-kevesebb sikerrel) a filmek terén is, de nagy áttörést nem tudott elérni. Sajnos nem tudta elkerülni a Chandler karakterével járó skatulyát.
A Mr. Sunshine-nal sem járt sikerrel, 13 epizód után megköszönték szépen a munkáját, de most a Go On-nal esetleg kiugorhat, bár én sok reményt nem táplálnék a helyében.

Az első gond a téma, mely szerint Perry egy Ryan King nevezetű, neves rádiós műsorvezetőt alakít, aki nem régiben súlyos traumán ment keresztül.
Elvesztette szeretett feleségét, akinek hiányát úgy kívánja feldolgozni, hogy nem vesz róla tudomást és a munkájába temetkezik. Illetve csak temetkezne, mivel főnökei nem hagyják, és arra kötelezik, hogy csoportterápiára járjon.
Természetesen főszereplőnknek ehhez nem füllik a foga, de muszájból beleegyezik és járni kezd a foglalkozásokra. Ryan mindent poénra vesz
– részben így birkózik meg a tragédiával – és sajátos stílusával felborítja a gyógyítónak szánt beszélgetéseket. Jól kijön a társaival, akiket szintén valamiféle veszteség ért, nem is derül ki mindenkiről, hogy pontosan miért is jár a csoportba, de mindenki valamilyen fájdalmat dédelget a lelkében.
Ryan szabados stílusa miatt összetűzésbe kerül a terápia vezetőjével, akinek így első ránézésre, szintén van valami problémája.
És megeszem a klaviatúrámat, ha nem fognak érzelmek szövődni közte és a Perry karaktere között.

Főhősünk nehezen tud beilleszkedni a csoportba, eleinte kézzel-lábbal hadakozik is ellene, majd rádöbben, hogy szüksége van ezekre a találkozókra.
Perry mellett még olyan színészek és színésznők kaptak szerepet, mint Bill Cobbs, vagy Julie White, John Cho, Laura Benanti és Brett Grelman. Sőt még az amerikai focis körökben mozgó egyének Terrell Owenst is láthatták. Azt hiszem meg fog fordulni a sorozatban pár ismert sport ikon.

A téma meredek, ahogy azt már említettem. Emberi veszteségek köré, vagy azokból vígjáték sorozatot felépíteni nem tudom mennyire nyerő ötlet. Arról nem beszélve, hogy poénok terén sem varázsol el a széria. Perry ugyan jól hozza a figuráját, elvégre vele kell eladni az egészet, de ez lehet, hogy kevés lesz.
Nem tudom, mennyi vicces helyzetet lehet ebbe belesűríteni.
Egyedül arra látok reális esélyt, hogy esetleg megtalálják a dráma és a humor közti kényes egyensúlyt és a többi szereplő felnő Perry-hez. Amennyiben ez nem történik meg, én nem látom a sorozat jövőjét.
Mindettől függetlenül a pilot nem volt vészes, nem tipikus komédia, amiben repkednek a poénok és a gegek, komolyabbra veszik a figurát és a viccek inkább oldószerként funkcionálnak, amik oldják kicsit a tragédiák okozta feszültséget. Van esély a sikerre, de ahhoz többet kell mutatni.
Én azt hiszem megadom a lehetőséget a folytatásnak és a megtekintem a második részt.

Hasonló tartalmak: