Az amerikai The CW csatornára érkezett újonc első ránézésre erősen hajaz a The Followingra, de aki megtekinti a bevezető részt, rögtön más véleményen lesz. A cím beszédes, maradjunk annyiban, hogy van köze egy szektához. A pilot nem sikerült rosszul, éppen eléggé körbelengi a misztikum, legalábbis most még. Rövidebb évados sorozatként látok benne potenciált, meglátjuk mennyire lesz jó a folytatás.

Bár nem vagyok egy nagy Bond fan, úgy döntöttem mégis csak megnézem az újabb darabot, elvégre a Casino Royalt és Quantum csendjét is láttam. Egyik sem varázsolt el, mi több, az utóbbin el is aludtam.
A régi Bond-mozik hangulatát nagyon szerettem, de amióta Daniel Craig alakítja Ian Fleming legendás kémét, azóta a Bond-széria sem olyan, mint volt.

Azt gondolná az ember, hogy Amerika vezető írói össze tudnak lapátolni néhány egyedi ötletet, valami nem hétköznapit a tévézés szempontjából. Az észrevétel nagyjából helytálló, hiszen a pilotokra mindenki össze tudja kapni magát, de amikor egy komplett évadról van szó, akkor visszazuhanunk a hétköznapi nyomozós szériák világába. Számomra a The Following az előző részben megérkezett a lejtő szélére és kapott egy piciny erőhatást. Pedig még csak a harmadik felvonásnál jártunk. A negyedik se lett jobb.

Igen, valóban azt mondtam, hogy ki nem állhatom az animációs rajzfilmeket, az utolsó, amire azt mondtam, hogy rendben van, a Rango volt.
Ezt és a Loraxot csupán teszt jelleggel tekintettem meg.
Ki akartam próbálni, hogy vajon mennyire érdeklik a mai rajzfilmek a gyerekeket.

Dr. Seuss-nak nem ez volt az első filmadaptálása, valószínűleg nem is az utolsó, hiszen írói munkássága hatalmas. A gyermekkönyv írás úttörőjének tartott Seuss 2 Emmy díjat nyert és 87 éves korában halt meg 1991-ben. Művei azonban túl fogják élni őt, ez biztos. Egyedül azt nem tudom, hogy a jó öreg doktor nem forog-e a sírjában. Gyerekmesét forgatni úgy, hogy az ne gyerekeknek szóljon, nagyon rossz ötlet.

Mindenekelőtt egy szolgálati közleménnyel kezdem. A csatorna berendelte a Supernatural 9. évadát, magyarul jövőre se maradunk kedvencünk nélkül. Ez mindenképpen örvendetes hír, pláne ha az utóbbi hetek színvonalát nézzük. Két hete szinte szárnyal a sorozat, rengeteg új ötlet és lehetőség merült fel, amire a készítők rátettek még egy lapátot a mostani 40 perccel. Mellesleg ez is remekül sikerült.

Eredetileg a tavalyi Valentin napra terveztem ezt a kritikát, de közbe jött egy-két apróság, ami miatt nem tudtam kitenni. Az egyik, hogy nem írtam meg időben, a másik pedig pont ebből következik: Nem volt időm.
De most eljutottam idáig, szóval nyugodt lélekkel prezentálhatok egy egészen tűrhető romantikus vígjátékot. Jó pár éve ömlesztik a nyakunkba a rosszabbnál rosszabb – pár kivételtől eltekintve – szerelem-mozikat. Ilyenkor üdítően hat egy ilyen alkotás, ami ugyan követi a trendeket, de mégis fellelhető benne némi frissesség. Nem mondanám eredetinek, de olyan jó kis közepes, nem akarja az ember letépni a skalpját a számtalan hülyeségtől. Jópofa, a helyszínválasztás kiváló, a főszereplő páros szimpatikus, jól mutatnak egymás mellett.
Nem hinném, hogy ennél többet várhatnánk a műfajtól.

Nagyon érdekes angol mini sorozatra bukkantam 2012-ben, ez volt a három részes Fekete tükör, ami tudományos fantasztikus történeteket dolgozott fel. Mindegyik történet más és más volt, de egyetlen lényeges motívumban megegyeztek, mely mindhárom sztori mottójául szolgál.
Ez pedig a megaláztatás.