Az utóbbi hetekben nem teljesít valami fényesen a sorozat, mindig a sztori egy kis szeletére összpontosítunk és akik nem szeretik az adott szereplőket, azoknak nem is fog tetszeni a rész. Talán túl sok lenne a 16 epizódos évad? Vagyok én annyira naiv, hogy azt gondoljam, hogy azok az emberek, akiket ezért fizetnek meg tudnak írni korrektül 16 részt is. A finálé lassan a nyakunkon van, remélhetőleg nem okoznak csalódást az alkotók.

Aki ismeri David Ayer munkásságát, annak a neve már garancia lehet.
A dokumentarista jelleg csak még inkább figyelemfelkeltő, ám azt már elől járóban megjegyzem, hogy ez nem a műfaj mintapéldánya. A két Los Angeles-i járőr története azonban nem méltatlan a figyelemre.
Ayer megint egy remek drámával rukkolt elő, aminek azért imitt-amott akadnak hibái, de ettől még egy olyan moziról van szó, amit érdemes megnézni.

Az előző héten egy igen korrekt részt láthattunk, végre történt is valami, de ez még kevés. Ahogy Caroll fogalmazott, egy fejezet lezárult a történetben, átadva a terepet valami újnak. A mostani rész ennek szellemében telt. A készítők megkavarták az állóvizet, új távlatokat nyitottak a széria életében. A második évad már zsebben van, odakint remekül teljesít a sorozat, amely hamarosan az RTL valamelyik csatornáján látható lesz a magyar közönség számára.

Egy nyugdíjas ex-betörő ajándékba kap egy gondviselő robotot, mellyel különös kapcsolatot alakít ki. Ennyi lenne a lényeg, és akkor nem teljesen fedném az igazat. Ám én erre figyeltem fel.
Nem kevés ez sem, de ennél azért tartalmasabb a mozi, már ami a drámai vonalat illeti, azonban a kidolgozottságán lehetett volna még dolgozni, mert az embernek olyan érzése van, hogy ez a másfél óra nem lett tisztességesen kitöltve.

Ha csupán egy tűrhető filmre van szükséged, ami nem veszi igénybe túlzottan az agytekervényeidet, de nem is sületlenség, sőt módjával még izgalmas is, akkor ez a fim tökéletes választás. Nem az a típus, amit még az unokáinknak is mutogatni fogunk, de egy kellemes, nyugodt délutánra, vagy egy meló utáni lazításra több mint alkalmas.

A nagyszerű előző részeket most egy jóval gyengébb valami követte, amely annyira unalmasra és vontatottra sikerült, hogy minden jelenet után azt vártam, hogy legyen már vége. Eddig mindig nagyszerűen megtalálták az alkotók azt a vékonyka határt, ami élvezetesen el tudja választani az akciót a drámától. Itt gyakorlatilag egyikből se kaptunk semmit.

Ez a film egy kényes műfajban próbált meg boldogulni. A ’dramedy’-k sajátos crossoverek a filmes világban. Két egymással ellentétes, ám mégis rokon műfaj kereszteződésekor jönnek létre.
A vígjátéki elemek és a drámai jellemvonások összepároztatása elég ritkán jár pozitív eredménnyel, mi több általában olyan filmek készülnek, amelyek fejcsóválásra késztetik a nézőket, mert nem értik mit akartak a készítők.
Ez van, ha a két műfaj elemeit rosszul vegyítik össze.
Én nem tudom, hogy ebben a filmben jó-e ez a vegyület, de az biztos, hogy majdnem nyert két Golden Globe-ot.

A los angeles-i, Hollywood-ban élő Marty, egy olyan forgatókönyvön dolgozik, amely nem megint a már megszokott tipikus, illetve snassz klisékkel teli amerikai stílust, és elemeit akarja képviseli, hanem megpróbál lövöldözéses, és unalmas eseményektől mentes, békét szimbolizáló művet alkotni. A sztori alapja így az érdekesség végett nem lehet más, csakis kizárólag a hét pszichopata kissé elgondolkodtató története.