Az alább is látható kép alapján azt hihetnénk, egy aranyos vígjátékkal van dolgunk.
Ez nem így van, ugyan alkalmaztak humoros elemeket, de azokat is áthatja az egész filmre jellemző szomorkás hangulat. Ritka az ilyen jó mozi, ami ilyen érzékenységgel keverte a komédia és a tragédia elemeit.

Keserédes realitás pite…

A Stephen King hétvége utolsó művét kicsit késve nyújtom át nektek, ugyanis elmúlt már vasárnap egy kicsivel. Na sebaj! Megkésve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel osztom meg tapasztalataimat a Hearts in Atlantis-sal kapcsolatban.

2001-ben látta meg a napvilágot Scott Hicks (rendező) és Stephen King közös gyermekeként. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, de ez a film mit sem csorbult az évek alatt. Milyen érdekes, hogy a horror koronázatlan királya ilyen elragadó drámát is tud írni. Cseppet sem okozott csalódást, kifejezetten szeretem ezt a műfajt. A színészgárda pacsit érdemel, mert kiválót alakítottak, Anthony Hopkins mellett tetszetős volt Anton Yelchin játéka is, aki a kis Bobby Garfield-ot keltette életre a vásznon. Ő ennek a lebilincselő történetnek a központi alakja. Ted Brautigan csak az irányt mutatta meg, az úton Bobby ment végig.

A képsorok egy temetéssel kezdődnek. 3 gyerekkori jó barát közül ketten már nincsenek az élők sorában, a felnőtt Robert halott barátja búcsúztatására érkezik kölyökkora színhelyére. Mind a hármójuk közt mély érzelmi kötelék volt, Bobby-t mélyen érinti a veszteség, annak ellenére, hogy a másik fiút szinte nem is ismertük meg a film közben. Nem erről szólt a történet.

Ezt követően az egész sztorit átívelő visszaemlékezésre kerül sor. Hősünk és édesanyja kettecskén élnek egy szép tágas házban, ahová új lakó érkezik. Ted Brautigan (Anthony Hopkins), aki hamarosan szoros barátságba kerül a fiúval. Különc figura az öreg, aki különös képességekkel rendelkezik, néhányszor meglepve ezzel ifjú barátját. Olyan, mintha mindent tudna és látná a jövőt. Igazából nem is ez a lényeg, hanem, a kötelék két ember között, akik nem sokkal ezelőtt még ismeretlenek voltak egymás számára. Rövid ideig a film félrevezetett engem, mert hittem, hogy az öregember és a kisfiú egy és ugyanaz a személy, ezért tud annyi mindent a legbelső vágyairól, gondolatairól. A válasz azonban jóval egyszerűbb. Csupán egy idegen, akit megajándékozott (vagy megátkozott) az Úr egy „tehetséggel”.

Ted-re jellemző, hogy mindig bölcs és magabiztos. Csupa szív és jó szándék, aki segít ahol tud. Nincs benne rossz szándék, boldog, hogy - ideiglenesen - békére lelt egy olyan házban, ahol talált magának egy barátot, aki felnéz rá és őszintén szereti.

Bobby anyukájára már negatívabb tulajdonságok illeszthetők. Hűvös és kimért, mindenben csak a rosszat látja. Saját magára költi a pénzét, rajta kívül senki sem számít, még a saját gyereke sem. Ha Bobby kér valamit, 5 éve ugyanazt a választ kapja: az apád meghalt és semmit sem hagyott ránk. Csak akkor nyílik fel a szeme, amikor már majdnem elvesztette érzelmileg a fiát.

Bobby Garfield egyszerű tizenéves. Csupa szív és szeretet, aki sok szempontból fél anyjától, bár ez nem fizikai és tapintható érzés, de attól még jelen van hősünk szívében. A Teddel töltött idő örökre megváltoztatja, erősebbé teszi.

A jó barátok harmadik személye Carol Gerber, aki szinte elválaszthatatlan Bobby-tól. A barátságból szerelem lesz vagy inkább lehetne, de az élet nem úgy hozza.

Összességében egy nagyszerű dráma az Atlantisz gyermekei, amelyet bátran ajánlhatok mindenkinek. Nézzétek meg, garantálom, hogy nem fogtok keserű szájízzel felkelni a tévé elől.

Bevallom, nagyon nehéz dolgom van, hogy érdemben be tudjak számolni nektek erről a filmről, mert már nagyon régen láttam, de úgy gondolom, hogy nem maradhat ki a Stephen King hétvégéből, azonban a szűkös határidők nem engedik meg, hogy megnézzem újra. Ezért csupán a megkopott emlékeimre tudok támaszkodni.

2002-es alkotásról van szó, amely nagy hatást gyakorolt rám. Nem vagyok túl nagy könyvolvasó, egyetlen King művet sem olvastam még, éppen ezért sosem tudom a filmet összehasonlítani írott testvérkéjével, ami valahol jó és valahol rossz is. Tény, hogy objektívebben tudom értékelni a látottakat, mert nem befolyásolnak egyéb tényezők.

Dr. Joyce Reardon - akit Nancy Travis játszik – megszállott kutató, akinek felkelti az érdeklődését egy ódon épület. A Rose Red kastély tele van furcsaságokkal, a benne lakozó paranormális aktivitás hatalmas mértékű. Joyce összeszed egy csapatot, akik egytől egyig különleges képességekkel rendelkeznek. Sok pénzt fizet nekik azért, ha ott töltenek egyetlen éjszakát. Hőseink kapva kapnak is az alkalmon, gondolják mi baj történhet ilyen rövidke idő alatt. Különös események sora veszi kezdetét, mindenki érzi a kastély erejét. A főszereplők sorra tűnnek el és halnak meg, ahogy Rose Red lassan ébredezik.
Később fény derül Joyce valódi motivációjára, amely baljósabb képet fest az egész kiruccanásról.

Tetszik az ötlet, jó a történet és a kivitelezés. A film lendülete magával ragadja a nézőt. Aki szereti a borzongást, a misztikumot, annak bátran merem ajánlani ezt a filmet esti szórakozásra. Ja és ha már itt tartunk, nézzétek meg az Ellen Rimbauer naplóját is.

Folytatva a hétvége témáját, olvassátok el az Álomcsapdáról készült bejegyzésem.
Kingnek nem ez volt a legjobb könyve, és a film sem a legjobbak közül való, ám megnézni meglehet, mert alapvetően hű a kötethez és összességében nem rossz kis science-fiction.
A hiányérzet azonban túl masszív ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam…

Mi hiányzik?

Mindenképp pozitív csalódásnak minősítem a G.I. Joe – Rise of Cobra című akció mozit.

Nem vártam különösebb lelkesedéssel a filmet, pedig réges-régen nagy hódolója voltam a rajzfilmnek. Az, hogy mennyire hű a két kategória egymáshoz, már más kérdés, amit nem szeretnék bolygatni. Ahogy lenni szokott, rengeteg akció, izgalom, nagyszerű jelenetek, fantasztikus képi megoldások, kevés történettel párosulva. Mondjuk úgy, hogy nem rágtam le az összes körmöm a fordulatoktól, igaz nem is ezért győzött meg a film. Szeretem ha pörögnek az események, jó ha tetszetős a látvány, ha magával ragadó a hangulat. Ezek pedig mind mind megtalálhatók itt, nem is csoda, hogy világszerte népszerűek lett Joe barátaink. Elvileg már le is szerződtették a bagázst a folytatásra, de ez megint más tészta.

Gondoltam írok valamicskét a történetről, de nem nagyon megy, mert nem ez játszotta a központi szerepet. Vannak ezek a G.I. Joe névre keresztelt fenegyerekek, akik egy különleges egység tagjai, persze ahogy lenni szokott hivatalosan nem is léteznek és mindenféle pöpec eszközöket és kütyüket használhatnak. „Ahol mindenki más kudarcot vall, ők nem.” Ezeknek a derék embereknek pedig rendesen meg kell dolgozniuk azért a kevéske pénzért, amit havonta a bankszámlájukra szoktak utalni a fejesek az adófizetők kereseteiből, mert jönnek csúnya (tényleg csúnya) és gonosz bácsik, akik le akarják rombolni a világot, megszerezni a teljhatalmat.

Változatos helyszíneken harcolgatnak egymás ellen. Vannak központibb figurák és nemeziseik az ellentáborban, akik megküzdenek a film végi epikus csatában. A jó fiúk nyernek, a gonoszok megbűnhődnek (vagy meghalnak), de a sztori legvége sejteti, hogy itt bizony Isten sem menthet meg bennünket a folytatástól.

Látvány, látvány látvány, akció akció hátán, a párizsi jelenetek kimagaslóan jók, poénok, őrült rossz fiúk. Akiknek felkeltettem az érdeklődésüket, ne sajnálják azt a pár forintot egy mozijegyre.

- „Jesszus! Ez egy civilizált társadalom!
- Az, amíg működnek a masinák és hívhatja a mentőt, de ha ezek mind tönkre mennek, az ember a sötétbe kerül. Amikor halálra rémíti őket, nincs többé szabály!”
Ez a most következő film esszenciája, magától a Horrorkirály Stephen King-től.

Mi van a ködben?