Tron: Örökség (Tron Legacy)

Én nem vártam tűkön ülve ezt a filmet, alapvetően nem is érdekelt, sokáig úgy volt, hogy meg se nézem. Aztán megvontam a vállam és egy „miért ne?” kíséretében leültem elé. Az előzetes alapján egy kicsit mást vártam volna, (tudom… mindig a történettel jövök) de nekem ez édeskevés volt. Más tekintetben viszont a produkció jól teljesít. A Disney és a készítők egyfelől kitettek magukért, másfelől meg szégyelljék magukat.

Az mindenképpen dicséretes, hogy nem rebootolni akarták a film klasszikust, hanem egy régi sikerre alapozott modern folytatásban gondolkodtak. Az elsőfilmes Joseph Kosinski örömében gyorsan rendezni is megtanult, hiszen – állítólag – maga Lisberger (a 82-es Tron rendezője) választotta ki őt, hogy tovább vigye a fantasztikus franchise-t.
Ehhez képest rendezett egy keményen közepes látvány filmet, amit ezen túl még a zenéjéért érdemes megemlíteni.
E kettő közül Kosinskinak egyikhez sem volt köze, szóval…
De ne kisebbítsük érdemeit! Elvégre nem mondhatjuk, hogy első rendezése rossz lenne.
Ez egyáltalán nem lenne se igaz, se helyes. Egy picit érdektelen és üres, de elmegy…

Ahol a produkció elbotlik az a történet – igen, ismételten – mert szép dolog ugyan, hogy az előzményfilmre támaszkodunk, de amennyiben folytatás készül, kénytelenek vagyunk valami pluszt, valami újat, ne adj isten: eredetit felmutatni. Ez nem történt meg, sőt az egész sztori olyan, mint ha az egészet egyetlen délután kaparták volna össze, jól fizetett ideagyárak, mondván: Jó lesz az!

Nem sokkal a Tron után járunk, Flynn és Bradley felfuttatják az Encomot, minden rendben lévőnek látszik, egészen addig míg Flynn egy nap el nem tűnik. Magára hagyva fiát, Sam-et (Garrett Hedlund). A srác felcseperedik és apjára üt, szóval időről-időre komolyabb „csínyekkel” kellemetlenkedik az Encomnak, miközben éli gondtalan életét, melyet megront az apja elvesztése.
Eztán a srác bejut a Rácsra, ahogy egykor az apja is, szintén az Arénába kerül, ahol az életéért kell küzdenie. Eddig tökéletesen követi a Tront. A frizbihajigálás és a fénymotor verseny is sokkal mutatósabb lett – kár, hogy keveset látunk belőle. Ám ez alapjaiban érvényes az egész produkcióra, hiszen a látvány az szemkápráztató. Megmaradt a puritán megjelenítési stíl a Tronból, de mindezt a jelenkori csúcstechnika köntösébe bújtatták, ami nem akármilyen látványvilágot eredményezett. Ezt az elektronikus univerzumot, melyet Flynn töretlenül fejlesztett, amíg program hasonmása, Clu át nem vette az irányítást és el nem rekesztette teremtőjét otthonától és fiától.
Az ifjú titánt egy szemrevaló program-lány menti meg, Quorra (Olivia Wilde), aki rövid úton elszállítja az elveszett apához, aki távol a programoktól és Clutól, meditál egy házikóban.
Ettől kezdve ismét visszatérünk a Tron-sablonhoz, vagyis a cél megint a hazajutás és az MKP helyett a zsarnoki Clu legyőzése, tervének megakadályozása.

Tehát a váz maradt, csupán némi anyaggal kísérelték meg feltölteni ezt, ami az átgondolatlanságnak és az igénytelenségnek hála, teljesen szétfolyt. Behozták a mitológiába az ISO-kat, akik vadonatúj létformák és megoldást jelentenek minden problémára, amivel az ember csak szembesülhet. Flynn ezért nem hagyhatta el a Rácsot, az ISO-kat védte a szörnyeteg Clutól, mivel az emberiség érdeke ezt kívánta.
Na, ez aztán csak úgy oda van vágva a néző elé, nincs részletezve, az ISO-k vannak és fontosak azt kész. És ekkor jön a jogos kérdés: És akkor mi van?
Erre én nem tudok válaszolni, a készítők sem szándékoztak, itt jön be a képbe, hogy a történet egy átgondolatlan badarság.
Emellett akciókkal sem kényeztetik a nézőket, a film indokolatlanul hosszú a tartalomhoz képest, miközben a meglepőnek szánt csavarok könnyedén kikövetkeztethetőek és hatástalanok.
Nem befolyásolják a történetet sem, egyszóval elrontott próbálkozások a feszültség növelésére, illetve az események más irányba terelésére is. Ezen a téren a produkció csúfosan elbukik.
Genezisében az ötlettelenség adta meg neki a kegyelemdöfést.

A pozitívumok oldalát erősíti azonban a látvány és a zene, mindkettő páratlanul jó. Utóbbi a híres Daft Punknak köszönhető, és bár én nem rajongok kifejezetten az elektronikus műfajokért, de el kell ismerni, hogy a muzsika remekül illeszkedik a filmbe és az atmoszférába.
Emellett üdvözöltem, hogy a 82-es mozi főbb szereplőit megnyerték a folytatáshoz. Flynn szerepében újra Jeff Bridges látható, míg Bruce Boxleitner is feltűnik párszor.
Ezeken túl azonban a többi szereplő viszonylag új arc, vagy névtelenebb színész/színésznő. Az egyetlen kivétel a Quorra szerepében látható Olivia Wilde, aki – legyünk őszinték – csupán a kötelező csini pofi, aki segít eladni a filmet.
Még akkor is, ha ő például a tehetségesebb ifjú színésznők közül kerül ki.
Ja, és ha már csini pofik! Siren #2 szerepében a Breakout Kings csapatát erősítő Serinda Swan is feltűnik.

Jó volt látni a régi szereplőket újra, illetve szimpatikus volt, hogy többször visszautaltak a korábbi alkotásra, mind események, mind helyszínek tekintetében.

Összességében a Tron: Örökség egy elviselhető film, viszonylag kevés bosszantó ostobasággal, elképesztő látvánnyal, remek zenével és egy borzalmasan kókány történettel, gyenge befejezéssel (Mégis, hogy lesz a programból ember? Ki érti ezt?)
A nagy osztás szorzás eredménye egy szilárd „nem is tudom”, esetleg egy közepes.
Nem hinném, hogy valaha is felmerülne bennem az újranézés gondolata, akkor inkább a 82-es…

5

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről