Az Asylum hétvégénk, általam utolsó bejegyzése a most következő. 
Merem állítani, hogy az eddigi legjobb film, amit a stúdiótól láttam, de azért nehogy azt higgyük, hogy ettől a film jó. Mert nem az. Azt azonban garantálni tudom, hogy egy darabig én nem írok e stúdió remekeiről, mert szerintem Asylum-mérgezést kaptam. 

Lássuk…

Előzetes narrációval kezdődik, melyben megosztják velünk a film hátteréül szolgáló információkat. E szerint az emberiség felfedezett egy idegen fajt, és üzenetet is küldtek nekik, természetesen békés szándékkal. Erre a földönkívüliek agresszorként léptek fel és megtámadták a bolygót. A Föld népességének 90%-a elpusztult, a robotok lettek az urak, átalakították az éghajlatot, az emberek maradéka, pedig a föld alá kényszerült. 
Az előtörténet egy animált robot megjelenésével zárult. 
Itt a szokásos Asylum számítógépes grafikáját kapjuk. Egyszóval kissé nevetséges.

A történet ott folytatódik, hogy az emberek vissza akarják kapni a felszíni világot, ezért lépéseket tesznek ez ügyben. Egy kommandós csapatot küldenek, mely azonban csúfos véget ér. Az egyik gép üzemanyag celláját kellett volna megszerezniük, de a tűzharc során elhalt az egész banda. Erre felélesztenek egy hibernált árulót, Warren Mitchell-t, aki amellett, hogy radikális gondolkodású és megbízhatatlan, egyedülálló módon képes volt felvenni a harcot az idegenek ellen. A tábornoknő (akit uramnak szólítanak és leszbikus, felesége is van) utasítja, hogy szedjen össze egy csapatot. 
Mielőtt tovább mennék, hangot kell adnom értetlenségemnek.
Mi a bánatos francért volt szükség erre a leszbikus dologra?
Semmi szerepe a filmben, értelme meg még ennél is kevesebb. 

Az egység célja az lenne, hogy elkapjanak egy működő robotot és betöltsenek neki egy programot, mely felülírja az összes gép alapprogramját. Sor kerül egy elég nevetséges csaj-bunyóra is, ami szintén feleslegesnek bizonyult. Nagy nehezen végre elindulnak, ez negyven percbe telt, tehát a film feléig gyakorlatilag nem sok minden történt. 
Tehát harcba keverednek a gépekkel, lőnek ész nélkül, a robotok pedig mókás mozgásokat végeznek. Ajánlom a lézerlövedékek tüzetes megfigyelését. A megszokott számítógépes szörnyűségek és olyan a hangjuk, mint egy automata gépfegyver. De végül sikerül kábító lövéssel (egy rémes mini villámmal) elkábítani az egyiket. A jól kiképzett katonák, megfontolt stratégiája abban nyilvánult meg, hogy egy helyben állva tüzeltek és nem vonultak fedezékbe. Az emberek a lézerlövéstől nyomtalanul eltűntek, a robotok felrobbantak és szintén nyomtalanul eltűntek. Se egy kiéget roncs, vagy szétszóródott darabok, semmi. Elmenekülnek és elviszik a bázisra a kába gépet és kiderül, hogy belül szerves (!).
Ez úgy lett megjelenítve, hogy a felnyitott mellkas vörös belül és valami pókháló lengedezik benne. Ám az ellenség bemérte az elkapott robotot és totális támadást indít a bázis ellen.

Tanúi lehetünk egy, az Asylumtól szokatlan, csavarnak is a történetben, ugyanis a főhősről, Warrenről kiderül, hogy ő maga is gép. Belerakják, hát az elkapott robot celláját, hogy induljon neki, aztán pusztítsa el a fő vezérlőjüket az idegeneknek. 
Ezalatt lezajlik egy horrorisztikusan gyenge tömegharci jelenet. Akkora csata, hogy mindössze tíz statiszta, és négy repülőgép vívja.  Végül bejutnak a központba, azt tönkre teszik, Warren meghal, a gépek leállnak, mindenki boldog. Kivéve engem, mert megint egy óra húsz perc telt el az életemből, egy felejthető film miatt. 
Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy a Transmorphers nem volt olyan rossz, mint amilyet vártam. A történet nem volt rossz, minimálisan csórtak a Tranformersből, és ha az első negyven percet nem veszem figyelembe, az események is pörögtek. Nem a szokásos Asylumos tengés-lengés volt, ezért nem is kapta meg a szar film cimkét. 
Azért az eredeti DVD-t nem venném meg…