Visszatért a humor, ismét egy poénokban bővelkedő epizód lett a jussunk. Szeretem amikor csak fekszek az ágyon és hagyom, hogy magával ragadjon a SupNat élmény. Nem kell gondolkozni, nem kell rágódni, hogy mi fog következni és a legfontosabb, hogy nem kell mindenben hibát keresni. Már nagyon kellett egy ilyen rész.

Hőseink egy kisvárosban találták magukat, ahol szinte iparággá vált a kártyajóslás, szellemidézés, stb. Boldog boldogtalan ezzel keresi a kenyerét. Persze egytől egyig mind kókler. Még véletlenül sem állnak kapcsolatban a túlvilággal, nem is látnak a jövőbe, de annál jobban el tudják adni halandzsájukat a kiszemelt áldozatoknak. Voltaképpen az egyszerű embert se lehet nagyon lenézni emiatt, hiszen ők csak egy kis reményt akarnak.

A problémák akkor kezdenek felszínre törni, mikor sorra kezdenek elhullani ezek a mentalisták. És egyáltalán nem beszélhetünk természetes halálról.

Aki követi a sorozatot, furcsának találhatja, hogy miért írtam, hogy hőseink, amikor a két testvér különvált. Még jó, hogy az előző heti bejegyzésemben azt ecsetelgettem, hogy ezúttal biztos tovább fennmarad ez az állapot, végre valami újjal próbálkoznak a készítők. Nos, az előző részek – nem túl egyedien, de aprólékosan – kidolgozott drámáját kidobhatjuk a kukába. Egyszerűen semmi értelme nem volt az egésznek, mivel Sam és Dean kicsit nehézkesen, de kibékültek. A hadiállapot nem tartott semeddig se, minden visszaállt alaphelyzetbe. Ha már ennyire a szánkba rágták, akkor többet is kihozhattak volna ebből a szálból.

Szerencsére a két igazi szellemvadász esete a kamu mentalistákkal elég jól sikerült ahhoz, hogy feledtesse a mondanivaló árnyoldalát. Tetszettek a poénok, tetszettek az idióta szituációk és még a vendégszereplők alakításait is élveztem.

Összességében egy közepes epizód némi lazasággal és poénhordákkal megfűszerezve. Jól szórakoztam, kár, hogy közben a készítők elszórakozták amit ideáig felépítettek.