Kezdjük talán azzal, hogy mi az, ami nekem nem tetszett. Ismét azt éreztem – mint oly sokszor korábban – hogy egyes nagy fejtörőket, feladványokat túl gyorsan lezavartak a készítők. Mindig szúrós szemmel nézek az olyan jelenetekre, amikor a szereplők több száz éve megoldatlan talányokat oldanak meg egyik pillanatról a másikra.

Az évad végi eseményeket is elég gyorsan lezongorázták és minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Valahol titkon reméltem, hogy ezúttal kapunk majd kézzelfogható változásokat, bármi olyat, ami örökre megváltoztatja egy picit a sorozatot, miközben nem szűnik meg önmaga lenni. Ez sajnos nem következett be most sem.

Az első évadban sokat ecseteltem, hogy a főszereplők kémiája mennyire gyenge lábakon áll. Szerencsére ez mára teljesen eltűnt. Crain és Mills remek kis párost alkotnak.

Valahogy túl sok mindent akartak belezsúfolni az alkotók ebbe a röpke 40 percbe, amitől nem állt össze egy szép nagy egésszé a mondandó. Az okos, ügyes karakterek mindent szépen megoldottak, túljártak mindenki eszén, baromi nagy mázli faktorral lavírozták át magukat a nehézségeken.

Persze mindez a negatívnak tűnő hangvétel nem egészen helytálló, hiszen még mindig remek kis szórakozást nyújt a sorozat. Csak hát azokkal vagyunk a legszigorúbbak, akiket leginkább kedvelünk. Szeretném, ha végre teljesen levetkőzné ezeket a gyermekbetegségeket és csak azzal foglalkoznánk, hogy mit tudnak még kihozni ebből a történetből. Hiszen háború közeleg. Csak kérdés az, hogy mennyire lesz mindez komoly, mennyire lesznek valódi drámák.

Továbbra is kicsinek tartom a játszóteret. Pont olyan, mintha egy szuperhős minden héten megmentené az egész világot azzal, hogy egy Isten háta mögötti szigeten elkalapálja az aktuális gonosztevőt. Az emberiség persze mit sem sejt az egészből. Nekem ez kevés. Globálisabb hatásokat szeretnék látni, valami olyat, ami túl mutat Sleppy Hollow városkáján.

Jó lesz ez, csak bele kell még lendülni.