A valós eseményeket feldolgozó és feltehetően kiszínezett sztori borzasztóan egyszerű:
Adva van egy feltérképezetlen barlangrendszer a trópusokon, az utolsó helyek egyike, ahol ember még nem járt a Földön. Ide érkezik egy kutató expedíció, mely barlangász búvárokból áll, céljuk pedig a hely lehető legteljesebb felderítése.
A csapat vezetője, (Richard Roxburgh) egy veterán merülő, aki az ilyen földalatti, klausztrofóbiát ébresztő helyeken érzi igazán elemében magát. Vele van fia is (Rhys Wakefield), az egymáshoz fűződő kapcsolatuk nem éppen rózsás, miközben a csapat mecénása, egy unatkozó, extrém szórakozásokat kedvelő milliomos (Ioan Gruffud) és annak barátnője is csatlakozik a kutató csapathoz. A pár embert számláló társaság leereszkedik a mélybe, ám ekkorra megérkezik egy olyan hatalmas trópusi vihar, ami megakadályozza őket a visszajutásban.
Elvágja a menekülési útvonalakat és azzal fenyeget, hogy sosem jutnak ki élve.
A rendszer napok alatt megtelik vízzel, mind lenn ragadnak és a túlélésnek egyetlen módja van:
Másik utat kell keresniük, még azelőtt, hogy az emelkedő vízszint ezt lehetetlenné tenné.

Ettől kezdve nincs kecmec, nincsenek sallangok, vegytisztán a túlélésről szól minden.
Ha a fulladás réme nem lenne elég, a klausztrofóbia súlya, a keszon kór, a lehűlés, a fáradtság, a pánik és a letargia rettenetes hatásával is meg kell birkózniuk.
Körülbelül ettől a ponttól kellene izgalmassá és érdekessé válnia az alkotásnak, ám a Sanctum pontosan az ellenkezőjét váltja ki a nézőből. A barlang követel pár életet, hősies áldozatokkal is tele van a padlás, egymást sem kímélik, de mindez elég hatástalan miközben a háttérben zajlik egy gyengén kivitelezett apa-fia kapcsolat drámácskája is.
Azon jelenetek kivételével, melyek a túléléshez szükséges döntéseket mutatják be, minden más az érdektelenség halk sóhaját idézi elő. Ennek okai a nem kifejezetten magával ragadó történet, a nem túlzottan feszült események, a pszichés hatások felületes bemutatása, az erőtlen színészi produkciók.

A választott helyszínekre és a látványra azonban nem lehet panasz. Csodálatos barlangrendszer tárul az ember szeme elé, olyasmi, amit a legtöbb ember soha vagy egyszer az életben, ha lát.
Ám ez a szépség is megfakul és megkopik az első húsz perc után.
Nem egyszer kaptam magam azon, hogy a tükröződéseket, a sziklaképződményeket, e rejtett világ szépségeit bámulom, ahelyett, hogy a dialógusokra, vagy az eseményekre figyelnék.
Azt hiszem ez is sokat elmond arról, hogy milyen film is lett a Sanctum.

Igazából nem is lehet ennél tovább ragozni, mert alig akad valami, amit el lehet mondani róla.
Szép nagy hírverést kapott, majd ahhoz képest alulteljesített, de most őszintén… mégis mit vártunk egy olyan filmtől, ami arról szól, hogy pár búvár a föld alatt reked?
Pláne az alapján, hogy végignéztük a színészeket… Ezen még a 3D sem dobhat eleget.

Ez barlangi búvár dráma nem lett túl drámai, nem nézhetetlen, mi több, szép munka, amiért a rendező – az egykori dokumentumfilmes (láthatóan át is vett a korábbi alkotások stílusából) – Alister Grierson dicsérhető meg. Ám felemás stílusú lett a Sanctum, keverednek benne a dokumentarista és a mozi elemek, és sajnálatos módon a lényeg – a drámai hatás – elsüllyedt valahol menetközben.