Hideg Préda (Fritt Vilt)
Horror Hétvégénk gőzerővel robog, a mai napra egy duplát terveztem, még pedig a skandináv horror mozik egyik legelőkelőbb idolját, az amerikai minta szerint másolt Slashert, a Hideg Prédát és annak kevésbé nemes folytatását, a Hideg Préda 2-őt. Elsőként a szinte kultuszfilm státust megkapó első résszel foglalkoznék, melyre többen felhívták figyelmem, illetve számtalan helyen összefutottam a nevével, ahol úgy általában aranyba foglalták, rendezőjét pedig babérral koszorúzták.
Ezért hát, én is megadtam neki az esélyt, mit lehet tudni, belefuthatok egy jobb darabolós-mészárolós filmbe, az északi filmek hangulata pedig úgy általában tetszeni szokott.
Roar Uthaug, e norvég horror rendezője egészen eddig csupán rövidfilmekkel foglalkozott, majd a Hideg Prédával mutatkozott be a nagyközönség előtt.
A javára kell írni, nem sikerült rosszul az első fellépése. Ugyan semmit nem csinált, csupán fogta az amerikai slasher – receptet és lefénymásolta, átmentette Jason Vorhees karakterét a norvég hegyekbe, bozótvágó helyett csákányt adott a kezébe. Mindent a sablon szerint csinált, de valahogy mégis van a filmjében valami megfoghatatlan frissesség, mint a tiszta, hideg levegő a fjordokon.
A sztoriba se fektettek túl sok energiát, de nem is nagyon kell az egy mészár-mozihoz:
Öt fiatal snowboardozni indul a hegyekbe, ahonnan az utóbbi időben többen is nyomtalanul eltűntek.
Az ifjak szórakoznak, jól érzik magukat, egészen addig, míg egyikük balesetet nem szenved és a hegytetőn nem ragadnak. Szerencsére ráakadnak egy elhagyatott, ám jó állapotban lévő panzióra, ahol meghúzzák magukat. A szín felállt, minden adott a vérengzéshez, ám erre elég sokat kell várni, hiszen az előkészületek az egyébként „skandináv – intenzitással” zajló végjátékig, elég hosszasak.
Uthaug jól megalapozta a moziját, illetve annak történéseit, jól fel van építve, hiszen van egy eszményi helyszíne, hóviharral megspékelve, mindehhez egy család, ijesztő múltjával körítve.
Aztán persze beindul a gyilok és megismerhetjük a nagy prémkabátos mészárost, kinek kiléte kiderül ugyan, de abban nincsen semmi meglepő.
Ez az alak egyébként teljesen tipikus gyilkos:
Rohadt nagy, istentelenül erős, valódi kinézete sokáig rejtély marad, egy mukkot sem szól, és gyakorlatilag megölhetetlen. Nem fut, de mindig odaér, kivétel nélkül a megfelelő helyen jelenik meg, stb. Egy fontos különbség azonban van.
Nem ostoba, van esze, és ennek többször is tanújelét adja.
Csákányával nem ismer kegyelmet, mindenkivel végez szépen sorban.
A kis szálló és a különös vendégkönyv titka nem marad sokáig titok, minden kitudódik, miközben telefröcskölik vérrel az épületet. A történet nem nagy varázslat, ez nyilvánvaló, ám maga az alkotás jó hangulatú. Nem unalmas, de nem is intenzív, középtempós.
A közhelyek ellenére frissnek hat a film, egyéni, nélkülözi az amerikai verziók butaságait, igyekszik valamelyest a földön maradni. Reálisabbnak, valóság hűbbnek hat. A haláltusák hitelesebbek, nem színpadias bohóckodások, bár amikor a szereplők hülyéskednek, az már átmegy gagyiba.
Ennek ellenére az érzelmi-szálak nem lettek elrontva, sőt egészen tűrhetőek.
Mint ahogy a film is. Egy közönséges slasher – horror, de annál valamivel több. Ezt nézve, olyan érzése támad az embernek, hogy ebbe időt, pénzt és energiát fektettek, oda figyeltek rá, nem csak összehajigálták. De még csak nem is a brutalitás naturális ábrázolásával sokkol, nem az a szemtől – pofába durvulós fajta. A gyilkosságok nem öncélúak, nem egyszerűen a nézők megrendítése a cél, részei – fontos részei – a filmnek, nem kirívó epizódok.
A Hideg Préda kellemesen borzongató időtöltés, nem az az órabámulós fajta, hogy mikor ér már véget. Persze kinek - kinek mi tetszik, ám ez a film akkor sem egy rossz produkció, valahogy így kell egy témáról újra lehúzni a bőrt…
Új hozzászólás beküldése