Hibrid(Splice) – Műfaj hibrid

Amióta ráleltem Vincenzo Natali újabb alkotásának előzetesére, azóta nem hagyott nyugodni. A Kocka óta nagyok az elvárásaim a rendező úrral szemben. Tartottam is tőle, hogy ez a film el lesz szúrva a komolyabb CGI és nagyobb költségvetés okán, illetve az sem töltött el örömmel, hogy a hosszú évek óta tervezett produkciót számos alkalommal átírták. Menet közben rájöttem arra is, hogy nem hasonlíthatom a kultikus Kockához a mozit, mert akkor valószínűleg nagyot fogok csalódni, továbbá ez az alkotás teljesen más, mint az elődje.
Natali egy kevésbé elvont, könnyebben érthető filmet rendezett, ami érdekes módon számos műfaji elemet felsorakoztat, miközben alapvetően elgondolkodtató és magával ragadó a végeredmény.
De valahogy nem lett olyan meghatározó, elég mély, hogy örökérvényű maradjon, hogy elég nagyot üssön, hogy helyet vívjon ki magának a műfajon belül…

Műfaj mutáció:

Vincenzo Natali nem hazudtolja meg önmagát és egy sajátos mix- szel jelentkezik, aminek a Splice (Hibrid) címet adta – adták. Ez magyarra lefordítva összevonást, összekeverést jelent, szóval a Hibrid cím nem csak találó, de ez esetben még helyénvaló is.
Már a főcím is nagyon egyedi, hangulatával magával ragad, és igaz ez az egész alkotásra – még akkor is, ha kissé monoton – hiszen Natali nagyon egységesre készítette ezt a mozit.

Volt rá valamivel, kevesebb, mint 15 éve, szóval kidolgozhatta rendesen. Ennek ellenére akadnak hiányosságok…

Főszereplőink Elsa (Sarah Polley) és Clive (Adrian Brody) egy tehetséges és innovatív szellemmel megáldott kutató páros, akik nem mellesleg a munkán kívül is egy párt alkotnak.
Ez azért fontos, mert a film története nagyban építkezik erre az alapra, amit a kapcsolatuk jelent.

Ezek ketten olyan génkísérleteket folytatnak, mellyel olyan fajokat hozhatnak létre, melyek szervezetükben olyan vegyületeket tárolnak, termelnek, amelyekkel az emberiség legsúlyosabb betegségei gyógyíthatóvá válnának. A másik érdekessége az alkotásnak a morális kérdések felvetése, amik a géntechnológiával kapcsolatban felmerülnek.


Játszhat az ember Istent?

Ez már egy nagy klisé a sci-fin belül, ám Natali, történetében nem erre helyezte a hangsúlyt, szinte csak szőrmentén érinti a témát. A gyógyszergyártó cég – ahogy azt a vállalatok szokták – eredményt akar, terméket, melyet piacra dobhat, melyből profitot termelhetnek.
A két kutató, bár kísérletük áttöréshez ért, nem elégednek meg ennyivel és belefognak a már említett etikai kérdéseket felvető munkába: Vagyis különböző állatok génjeit keresztezik egy ember génállományával…
Elsa és Clive sokat vitatkoznak a kérdésen, de végül sikerrel járnak és megszületik a film igazi főszereplője – egy teljesen új faj – Dren (ahogy később elnevezik), akit Delphine Shanéac alakít, kifejezetten jól.
Az idegen csemete eleinte nem emlékeztet emberre, inkább holmi hörcsög, kenguru keresztezéséből fogant bizarr teremtményt idéz, de agresszivitása mellett nagyon gyorsan fejlődik.
A kutatók megegyeznek abban, hogy titokban tanulmányozzák ezt a különös lényt, aztán legfeljebb elpusztítják. Teszik ezt azért, mert alanyuk életciklusa meglehetősen rövid, és talán soha többé nem lesznek képesek reprodukálni a mostani eredményt.

Dren gyorsan cseperedik, neme szerint a lény lány:D, meglehetősen intelligens és egyre inkább emlékeztet egy emberre, miközben egyre inkább tűnik abszolút idegennek is. Ez a riasztó kettőség vonul végig az egész produkción, ami sokat javít az egyébként közepes alkotáson.
Az hogy Natali Dren karakterére (és Delphine Shanéacra) centralizálta filmjét egy kivételesen jó húzás volt, hiszen Dren testesíti meg, illetve közvetíti mindazt a mondanivalót, amit a rendező el kívánt mondani a történetével.
Ezen idegen faj leánya – rohamtempójú fejlődése miatt – hamarosan rádöbben arra, hogy a két ember, aki szülői szeretettel övezik, nem olyanok, mint ő. Megérti, hogy be van zárva, elkezdi belátni mennyire magányos, eközben meg kell küzdenie az őt megosztó és összezavaró génekkel, ösztönökkel, amiket nem ért. Ez a kíméletlenség, mellyel Drent kezelte a rendező egyfajta kellemetlen varázzsal szolgál a nézők számára, akik hajlandóak kicsit jobban megmerülni ebben a sajátos érzelmi kavargásban, ami áthatja a filmet.

Az alkotás végjátéka eléggé eldurvul. Dren értetlenségét tovább súlyosbítja a szexuális érdeklődés is, amit Natali remek érzékkel visz bele a filmjébe, mellyel még inkább elmélyíti a bizarr hangulatot, a szex jelenet bemutatásával egyszerre ábrázolva az ártatlanságot, a visszataszító idegenszerűséget, párban a hátborzongató hasonlósággal.
A rendező mozija nagyon összetett, hiszen ötvözi a sci-fi, a dráma és a thriller műfaját – meglepően jól, miközben mondanivalóját is remekül, érzékletesen közvetíti legfontosabb karaktere, Dren által, pontosabban a karakterben, a történetben feszülő irgalmatlan ellentétek által.
Meg kell említeni, hogy Shanéac kisasszony remek munkát végzett egy teljesen idegen faj egyedüli gyermekének megformálásakor, aki azonban megdöbbentően emberi számos aspektusában.
Natali legújabb alkotása nem hordoz magában olyan irgalmatlan átütő erőt, mint korábbi művei, de azért nem sokkal marad el tőlük. A Hibrid egy kicsit komótos, lassú mozi, a figyelemfelkeltő események inkább a kevéske szereplőben végbe menő változások, az érzelmek hullámzása, melynek középpontjában egy élő antagonizmus áll, egy idegen lény, egy érző lény, mely nem érti az őt körülvevő világot, nem tudja hová tenni magát az emberek között, miközben keverék génjei is befolyásolják tetteit.

7

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről