Túlzás nélkül állíthatom, hogy a hétvégén bemutatott Nielsen-filmek közül ez a legjobb. Ha Mel Brooks és Leslie Nielsen összedugja a fejét, abból képtelenség, hogy ne valami elképesztően vicces származzon. 1995-ben tehát megszületett a valaha volt legjobb vámpírkomédia, ami emellett a paródiáknak is példát állít.
Azt hiszem ez az alkotás súrolja a tökéletest.

„Soha nem iszom… bort!”

Elérkezett a Leslie Nielsen Hétvége utolsó bejegyzése, legalábbis ami engem illett. Éppen ezért a legjobbat hagytam a végére. Azt hiszem ennek a mindig ősz úriembernek – a Csupasz pisztolyok mellett – ez volt a legjobb filmje. Ritkán készül ehhez foghatóan jó paródia.
A főcím akár egy valódi gótikus hangulatú vámpír mozihoz is simán elmenne, de a hangulatot remekül megalapozza. Maga a történet Bram Stroker eredetije alapján készült, és sokban emlékeztet a 92-es Drakulára. Ha már csak a vámpír legenda parókáját vesszük, érthető mire gondolok… :D
Annyiban eltérünk az autentikus történettől, hogy nem Jonathan Harker utazik Erdélybe, hanem Renfield (Peter MacNicol) – aki egyébként a legjobb alakítást nyújtja a filmben. Ez a férfi egy ingatlan ügylet miatt érkezett, de a vámpír hatalmába keríti és szolgájává teszi, majd együtt utaznak Angliába.
Drakula szerepében természetesen Leslie Nielsent láthatjuk, aki páratlanul zseniális alakítást nyújt.
Nagyon elkapta a szerep lényegét, miközben hozzáadja a tőle megszokott esetlenséget.

Ettől fogva hozzákezd áldatlan tevékenykedéséhez, aminek elsőként Lucy (Lysette Anthony) esik áldozatul, majd Harker jegyese, Mina (Amy Yasbeck) kerül a gróf érdeklődésének középpontjába.
Ezt persze Johnathan (Steven Weber) és édesapja, Dr. Seward (Harvey Korman) nem hagyják annyiban és segítségül hívják a kor legnagyobb okkult szakértőjét és nőgyógyászát (:D) Dr. Van Helsinget, akit viszont a másik komikus zseni, Mel Brooks kelt életre.
Brooks-nak a rendezés mellett még arra is volt energiája, hogy remek játékával gazdagítsa moziját, és olyan kitűnő szereplőgárdát szedjen össze, ami könnyedén elviszi a hátán az alkotást.
Így kell érzéssel hozzányúlni egy ilyen történethez, mint amilyen Bram Strokeré, kiváló humorforrássá vált így a klasszikus történet.
A hajsza a vámpír gróf után és gonosz tervének megakadályozása során gyakorlatilag végig garantált a röhögés, szinte nincs az embernek egy szabad perce sem. Oltári poénok röpködnek, amit megtámogat még a kifogástalan szinkron munka, illetve a régies beszédstílus alkalmazása, a korabeli hangulatot tükröző atmoszféra, a díszletek és a ruházatok. Összességében a klasszikus vámpírfilmeket juttatja az ember eszébe, miközben tiszteleg is előttük… a maga tréfás módján.
Teszi mindezt úgy, hogy elejétől egészen a bejezésig jól szórakozik rajta a néző, miközben majd megszakad a röhögéstől. Olyan sok szellemes apróság található benne, hogy felsorolni is felesleges.
De azért nem lehet elmenni néhányuk mellett szó nélkül:
Elég csak Drakula árnyékát megemlíteni, vagy amikor hipnotizáló hatalmát használja az embereken.
Renfield karaktere gyakorlatilag végig a móka kútfője, számtalan poént hoz a figura, miközben csupán egy mellékszereplőről van szó. Benne is megmutatkozik az ironikusan ábrázolt angol prüdéria, amire annyi poénos példa van.
Például Johnathan megjegyzése:

„- Én angol vagyok!
- Ezek is!”

Vagy amikor Renfieldet letámadja a két vonzó vámpírnő a gróf kastélyában:
„Na, de lányok! Hagyják békén a bútorokat!” :D
Szóval megszámlálhatatlan viccet vonultat fel a mozi, Brooks igazi mestermunkát végzett, amihez kellett természetesen a kiváló színész csapat, kiváló összteljesítménye is.
Nielsen páratlan pályájának igazi ékköve ez a film, megmutatta benne, hogy igazi bohóc, aki mosolyogva csal mosolyt mások arcára. Minden szerepét áthatotta valami derűs kedvesség.
És bár sajnálatos, hogy soha többé nem láthatjuk viszont a vásznakon, jó tudni, hogy ezt a filmjét bármikor elővehetem és megnézhetem újra és újra a valaha élt legnagyobb komédiást.