Nem törtem össze magam, hogy valaha is megnézhessem ezt a filmet, annak ellenére, hogy szeretem a fantasy-t, mostanában mégis úgy esett, hogy láttam.
És ha már láttam, akkor miért ne maradjon annak nyoma is.
Bár a film nem hagyott túl mélyet…

Röviden…

Megpróbálok nagyon tömör lenni, mert ha nem, akkor oldalakon keresztül mesélhetem a bonyolított story-t. Az Arany iránytű egy könyvadaptáció, egy trilógia része, ennél fogva nem is lehet könnyű dolga annak, aki maradéktalanul szeretné megérteni.
Én nem ismerem egyik kötetet sem.
A történet főszereplője egy kislány, Lyra, aki elrabolt barátja után indul a messzi Északra.
Az egész azért nem ilyen egyszerű, de nem akarok bele menni. Ez akár egy párhuzamos dimenzió is lehetne, hiszen Anglia, Norvégia és az Antarktisz ugyanúgy léteznek. Sok a hasonlóság, ám akadnak különbségek is, fantasy-ről lévén szó. Különböző népcsoportok élnek és léteznek, mint amilyenek a gyiptusok, akik egyébként nem különböznek semmiben a többitől, illetve a beszélő, páncélos jegesmedvék. Mindenki rendelkezik egy ún. Daimónnal, ami tulajdonképpen az emberek lelke, csak állatformát vesz fel. A gyerekek daimónja még alakváltó, míg a felnőttekké már „megállapodott”.
Lyra daimónja is folyton váltogatja alakját, megemlítem ezek a számítógéppel megoldott jószágok hoztak egy Oscart az egyébként nem túl sikeres filmnek.
A kislány elindul, hogy megmentse barátját a fogságból, mindeközben újabb barátokat talál, különös kalandokban van része, és segítségére van az Arany iránytű, mely mindig az igazságot mutatja.
Annak ellenére, hogy kedvelem az ilyen stílusú, hangulatú fantasy-ket, nem varázsolt el az Arany iránytű. Nicole Kidman szerepe szinte az elejétől sejthető volt, szőke James Bond-unk, Daniel Craig pedig alig szerepelt. Nekem sok volt a számítógép ebben a filmben.
Ha minden jól megy, ez év végén mutatják be a következő részt.
Én azt mondom, hogy ha ilyen filmet akartok nézni, akkor inkább a Stardust-ot válasszátok.