Az előző epizód kritikájánál már kifejtettem, hogy mennyire unalmas már a nők ellenségeskedését bámulni. Ez a mostani részre ugyancsak igaz. Eljutottunk oda, hogy szinte mindenki mindenki ellen van még akkor is, ha az előző 40 percben még legjobb cimborák voltak.

A másik igencsak kacagtató tény, hogy karakter bizony nem képes veszíteni a sorozat. Teljesen nevetségessé tették a halál fogalmát, mert bárki bármikor visszahozható ha az ember nagyon akarja. Minden döntés, minden önfeláldozás visszavonható. Mi értelme van ennek? Cordelia önmegvakítása hatásos jelenet volt, de semmi érzelmet nem váltott ki, mert ez is csak egy visszalépésnek tekinthető.

Aztán ott vannak a boszorkányvadászok. A seprűsök és az őket pusztítók már évszázadok óta vívják csatáikat. Mintha a készítők még csak figyelembe se vennék ezt a bizarr harmóniát. Egyik oldal sincs a másik nélkül, nem lehet egyik fél sem kipusztítani. Pedig nagyon úgy látszik, hogy a boszik azt csinálnak, amit akarnak.

Ezúttal visszatért Delphine, aki érdekes karakternek indult, Kathy Bates kihozott mindent belőle, de nála is tökéletesen megfigyelhető az egy lépést előre, kettőt hátra. Alapállapot → némi fejlődés →  totális visszafejlődés. Ennek mi értelme?

Csak magamat tudom ismételni. Kész csoda, hogy a boszorkányok ennyi ideig fennmaradtak, ha ennyire kicsinyes, önző elmebeteg vadállatok. Kivétel nélkül mindegyikükre ez jellemző. Életszerű? Nyilván.

Nem tudom mit tartogat még számunka ez az évad, de én már minél hamarabb túl szeretnék lenni rajta. Újabb hatalmi harcokat várok, az sem lepne meg, ha az összes szereplő kinyírná egymást a nagy finálé során. Hatalmas javulás kéne, hogy pizitívabb legyen az összkép, amire vajmi kevés esélyt látok.