A Három Testőr (mentek volna Afrikába)

Alig egy hónapja jött ki legújabb változata a világhírű Alexander Dumas legkedveltebb hőseinek életét bemutató mozifilm. A Három Testőr történetei kisgyerekként is le tudtak foglalni hosszú órákra, ezért gondoltam meg kéne nézni D'Artagnan és bajtársai legújabb remake-jét így péntek este, mintegy elcsapni vele az időt. Ha azt mondom, hogy inkább a hasam csaptam volna el, mert az is jobb időtöltés lett volna, akkor még finoman is fogalmazok...

 

A rendező, Paul W. S. Anderson nagyon messzire kalandozott eddigi vadászterületéről. A leginkább horror berkekben mozgó rendező, producer (A kaptár, Holtak hálójában, A kaptár 2., Halálfutam) nem is tudom, hogy miért váltott stílust a három muskétás története kedvéért. Lehet Milla Jovovich keze is benne van a dologban, hiszen a Resident Evil szériában is együtt dolgozott a két „szakember”. Át is lehet érezni az akció jelenetekben ezt a párhuzamot. Milady mozgása abszolút a szegény zombikkal küzdő Alice-ra hajaz, csupán a puccos gallér látványa gondolkodtathatja el a nézőt azon, hogy most mit is néz?

Szegény Jovovich néni sajnos ebben a produkcióban ennyit tudott, ezzel szinte mindent hozzá is adott a film középszerűségéhez. Amivel nem is lenne gond -hisz újragondolások esetében ritka az átütő siker-, ha nem húzná lejjebb a színvonalat Orlando Bloom és Logan Lerman, azaz Percy Jackson. Még a német származású rendező, producer Til Schweiger is szerepet kapott. Csak azt nem tudom, hogy minek. A bíboros szerepében tündöklő német csillag egy cseppnyi sajátosságot sem adott karakterének. Ehelyett lemásolta Tim Curry 1993-beli alakítását. Szegény Orlandot azonban elég csúnyán leírtam, pedig az ő teljesítménye a legszembetűnőbb, néhol már a színjátszás határait súrolja.

Az eleje még jól is indult, hangulatos volt és némi izgalmat is sejtetett. 10 perc múlva ezen érzéseknek nyoma sem maradt bennem.  Leginkább a túlzott feltuningolásnak esett áldozatul a film, ami sajnos egyre gyakoribb manapság. Ugye lehetetlen is lenne ninja mozdulatok nélküli XVII. századi gárdistát látni, vagy ami viccesebb volt, úrinőt. Ezen elemek nélkül ma már nem film a film, legalábbis egyesek szerint. Ha ez nem is tenné be a kaput, akkor becsapja azt a magasröptű, fennkölt, már már üres locsogásnak titulálható párbeszédek egész sorozata. Legjobb példa rá a bíboros és a királyné felejthetetlen párbeszéde, aminek hiánya – kövezzetek meg-, de fel sem tűnt volna a sztori alakulása szempontjából.

Sztoriról jut eszembe. Nem nagyon tudtam átélni azt a régi érzést, ami az 1993-as verzióban még megtalálható volt: bajtársiasság, lovagiasság, romantika. Mert ezen mondanivalók felett elég szépen átsiklottak, mondhatni elröpültek léghajóval (léghajó...., ne már). Az abszolút legendásnak számító jelmondat is elcsépelt közhelynek hatott a végén.

Zárszóként nem is tudnék frappánsabb megfogalmazást, mint a mindenki egy(et)ért, egy se nézze meg!!!

 

3

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről