A pilot meglepően kellemes percei után nagyon kíváncsi voltam, hogy miként sikerült a folytatás. Tipikusan olyan sorozatról van szó, ahol az alapötletben van fantázia, minden azon múlik, hogy miképp tudják a készítők fenntartani a néző érdeklődését. Eddig ezzel nincs semmi gond, még talán jobban is szórakoztam, mint a bevezető rész alatt.

A lassú kezdés lassú folytatást eredményezett. Már évek óta tudjuk, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk nem egy kapkodó idegbeteg. A szálak még korántsem értek össze, a lehetséges kapcsolatok is úgy virítanak, mint szürke szamár a ködben. Némi izgalmat mégis csepegtettek, érdekes szituációk fogják váltani egymást az elkövetkező részekben. Nem halad rossz úton a sorozat, hiszen semmi negatív nem történt, de én mégis szeretnék valamivel több drámát, nagyobb változásokat, fordulatosabb történetet.

Az előző részek izgalmait követve joggal várhattuk, hogy a változatlan tempó mellett még többet megtudhatunk új ellenségeinkről, mialatt hőseink próbálnak kijutni a megszállt kórházból. Nos, ezek közül nagyjából egyik se jött össze. Egy nagyon gyenge rész következett, ahol alig találtam valamit, ami a sorozatra emlékeztetett. Furcsa módon olyan amatőr hibákkal kellett szembesülni, ami az Odaátra sosem volt jellemző.

Megörököltem a sorozatot A-fraidtól, mert azt hiszem ez inkább egy nőcis, csajos sorozat, így ezentúl én írok majd a FOX vígjátéksorozatáról. Ahhoz képest, hogy ez még csak a második epizód, már is jön egy új szereplő, vagyis egy új lakótárs. Jess pedig a fiúk unszolására elmegy az exéhez, Spencerhez, ahonnan sajátosan távozik. A kérdés, hova lett Coach azaz a Mester?